Sikeresekből vesztesek? - Így látja a negyedszázados önkormányzati rendszert Patyi Elemér

Esetleg a rendszerváltás időszakában kitűzött célok változtak meg, vagy nem is volt arra szándék, hogy minden magyar településnek az önrendelkezését - kellő garanciákkal - biztosítsák.  Köztudott, hogy a közös tanácsi rendszerben a „társközségek” nyomorúságos helyzetbe kerültek, hisz „szerepnélküli” státusuk megpecsételte a sorsukat.  Az erőszakos központosítás nagyban hozzájárult a népesség csökkenéséhez és a falvak  leépüléséhez.  A rendszerváltás előtti politikai  „formációk” kommunista falurombolásról beszéltek és önállóságot, fejlesztéseket, modernizációt ígértek.

Patyi Elemér Bögöte polgármestere

Szépen és biztatóan kezdődött minden. Kitűnő szakemberek törvényelőkészítő munkájának érdeme, hogy 1990-ben olyan - önkormányzatokról szóló  - törvényt  fogadhatott el a parlament,  amely igazolta életképességét.  Az első tíz évben mindenki, aki megszólalt e témában, az önkormányzati rendszert az új korszak „sikerágazataként” emlegette. Az önkormányzati választások felpezsdítették a közéletet, óriási volt a lakosság lelkesedése, tenni akarása. Az akkor még szerteágazó önkormányzati feladatokra az állam biztosította a forrásokat, sőt: évente külön keretet kaptunk a felújításokra, az amortizációs költségek finanszírozására.  Hazai költségvetési pénzekből elindult a pályázati rendszer, majd később a határon átnyúló programok is segítették az évtizedes lemaradások eltüntetését.  Az önkormányzatok takarékos gazdálkodása mellett a lakosság is nagy terheket vállalt, hisz a ’90-es évek elején megkezdett szennyvízcsatorna- és gázberuházások csak 50 százalék támogatást kaptak.  A bankok számára a települési önkormányzatok megbízható partnernek bizonyultak, hiszen ezeket a fejlesztéseket hosszú távú - és törleszthető hitelekkel finanszírozták meg.  Néhány év elteltével megszépült a települések arculata. Az önkormányzatok - jó gazda módjára - rendbe tették a közintézményeket, közösségi tereket.  A falvak önállóvá válása büszkeséggel töltötte el a lakosságot. Ez a tény rendkívül ösztönzőleg hatott a közösségekre, hiszen abban a tudatban szorgoskodtak  a polgárok, hogy nem a szomszéd községben vagy a járásban, megyében döntenek a dolgukban, hanem ők saját maguk.  A települések között – az egészséges rivalizálás mellett – javult az együttműködés.  Először az önkéntesen, aztán a kötelezően létrehozott kistérségi társulások is jól szolgálták a kooperációban rejlő lehetőségeket.

Bizonyos jelek arra mutattak, hogy a politikai „elitnek” elege volt a kistelepülések önállóságából. Azt tapasztalhatták, hogy ezen a pályán nem sok babér terem a pártoknak, hiszen a polgármesterek és a képviselők zöme „független” szereplője a közéletnek.  A kezdetben támogatott – egyre sikeresebb – falufejlesztési mozgalmak mögül kihátráltak a kormányok, illetve a pártok, és a szubszidiaritás fogalmát is törölték a szótárukból. Nagy egyetértésben létrehozták a regionális rendszert, amely a kistelepülések érdekeit legkevésbé sem szolgálta, hiszen az igazgatás távolabb került, területfejlesztés vonatkozásában pedig elsősorban a nagyvárosok pénzeszsákja volt.  Az ezredforduló utáni kormányok világosan megmondták, hogy ha a falvak élni akarnak, akkor a bevételeik legalább felét helyi adókból kell beszedniük. Csak azt nem vették figyelembe, hogy a lakosság legalább fele nyugdíjas, munkahely hiányában az adózásnak alig van alanya. A falvakban élő munkaképes lakosság 90százaléka a városokba jár dolgozni és ott termeli meg az adót;  vagyis  a nemzeti jövedelem tetemes részét és a városok bevételeit.  Mostanra a helyi adókat döntően – az szja 100, a gépjárműadó 60 százalékát, az iparűzési adó minimum negyedét – elvonták, és a kötelező önkormányzati feladatokra a forrásokat csak részben biztosítják. Vidékfejlesztés ürügyén olyan programokat támogatnak, amely a falun élő lakosság zömének életkörülményeire, a település fejlesztésére semmilyen befolyással nincs.

Önkormányzatiságról ott beszélhetünk, ahol a jog és az anyagi forrás is biztosított a helyi közösség számára.  Ez utóbbira mondhatnánk azt is, hogy itt vannak az EU-s források! Csakhogy többnyire nem arra írják ki a pályázatokat, amire a településeknek szükségük lenne. Arról nem beszélve, hogy ez a rendszer is a „politikai üzérkedés” eszközévé nőtte ki magát, vagyis elsősorban a nyíltan a pártok melletti kiállást vállaló polgármestereket, illetve településeket jutalmazzák vele.

Számos területen elvonták vagy korlátozták a képviselőtestületek rendeletalkotási jogát. Ennek egyik durva példája, hogy a helyi állattartási rendeletalkotási lehetőséget eltörölték. Vagy például semmilyen jogi eszköz nincs az önkormányzatok kezében, amellyel a helyi környezet védelmét szabályozhatnák.

A 25 év alatt a kistelepülések döntő része a „sikerágazatból” átkerült a „vesztesek” kategóriájába. Egyetlen statisztika, kimutatás, felmérés sincs, amely ennek ellenkezőjét tudná alátámasztani. Gyanakvásom beigazolódni látszik: a politikai klientúra mintha tényleg csak átmeneti megoldásnak, vagy legfeljebb politikai fegyvernek tartotta a kistelepüléseken az önkormányzati rendszer kialakítását. Nagy kérdés, hogy a kedvezőtlen folyamatokon, vagyis az alapvetően elhibázott önkormányzati és közigazgatási rendszeren lehet-e javítani?!  Reménytelennek látszik a helyzet.  Másfél évtizede a totális centralizáció irányába megy az ország, amely egyben a helyi közösségek, és az önkormányzati rendszer kiüresítéséhez, majd megszűnéséhez vezet.

Patyi Elemér, Bögöte polgármestere