A munka öröméből töltődik fel Az év nője cím nyertese

Vilics Andreát a Napló Borosta mellékletének olvasói szavazataikkal a 2013-as év nőjének választották. Munkahelyén, pihenő idejében beszélgettünk munkájáról, a sporttal való kapcsolatáról, és természetesen az elismerésről.

- Soha nem voltam pufók gyerek, inkább a másik véglet, az orvosok arról kérdezték anyukámat, hogy ad-e rendesen enni. Később, kamaszkoromban állandóan anorexiásnak kiáltottak ki. Édesapám testalkatát örököltem, aki nagyon magas és vékony. Nemrég még azért kellett küzdenem, hogy ne fogyjak le. Emiatt sokat kellett ennem, arra is oda kellett figyelnem, hogy mit sportolok. Hatványozottan kellett például súlyzós edzéseket csinálni. Azt felismertem, hogy zsírt nem tudok rakni magamra, erre genetikailag képtelen voltam. Ezért inkább izomból próbáltam meg felépíteni magam. A mozgás szeretetét gyakorlatilag belém nevelték a szüleim. Amikor nyaralni mentünk, soha nem volt olyan, hogy egy este otthon üljünk és a televíziót nézzük. Kirándultunk, sétáltunk, úsztunk. Vízipocok voltam a húgommal együtt - emlékszik vissza Andrea a nem is túl távoli gyermekkorra.

- Aztán általános iskolában, Körmenden már kézilabdázni kezdtem. Ez nem is volt kérdés, hiszen apukám kézilabda edző. A családi ebédeknél mindig az volt a téma, hogy mit csináltam rosszul, ezt így, azt meg úgy kellett volna. Ezt egyre nehezebben viseltem, majd egy idő után feladtam a kézilabdát. Ehhez az is hozzájárult, hogy estem egy hatalmasat: felszakadt az állam, letört öt fogam, érthető, hogy kezdtem elveszteni a szimpátiámat mondja nevetve. Andrea szerint a kézilabda nagyon kemény sport. Mellette már atletizált, ezt középiskolába is tovább vitte.

- Tizennyolc éves korig versenyezhettünk, az utolsó éven sikerült kijutnom a nemzetközi diákolimpiára. Éveken át ezért küzdöttem, de addig egy picivel mindig elmaradtam a szinttől. Életem utolsó versenyén tehát magasugrással bronzérmet szereztem. Aztán az egyetemi évek következtek, ahol két évig szinte nem csináltam semmit a sport terén. Hétfőtől csütörtökig buliztunk, pénteken hazautaztunk. Viszont észrevettem, hogy amíg az egyetemről felgyalogoltam a kollégiumba, majdnem kiköptem a tüdőmet. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Akkori barátnőmmel tehát elmentünk aerobikra. Ezt, és az edzőt, akinek nagyon sokat köszönhetek, szinte már az első órán megszerettem. Hetente kétszer, majd háromszor-négyszer is jártam edzésre, aztán kinéztem egy helyi fitnesz termet is. Azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag többet vagyok edzéseken, mint az egyetemen.

Viszont már akkor tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Így a TF veszprémi kihelyezett tagozatán elvégeztem a sportoktató képzést, fitnesz-aerobicszakágon. A májusi vizsga után júniusban a Völgyikútban megkaptam az első órámat. Kezdetben még csak egy-két ember jött hozzám. Ez nem volt valami lélekmelengető, de nagyon sokan támogattak, amíg felépítettem a saját vendégkörömet. Szép lassan kiépült egy remek kör, amire több a jellemző a vendég-edző kapcsolatnál. Az egyetem testnevelés tanszékén dolgozom sportoktatóként, így legfiatalabb versenyzőim az egyetemisták. Almádiban a reggeli órákban egy olyan csoportot viszek, akik kezdetben silver tornára jártak, ők 50-60 évesek. Tizennyolc éveseket megszégyenítő kitartással és lelkesedéssel nyomják, pedig a csoport másik fele fiatal. Az idősebbek fizikailag is feljöttek, és megvan bennük az, ami a mostani fiatalokból hiányzik: az óriási küzdeni akarás, a kitartás - fogalmaz Andrea, aki meglepő titkokat is elárul.

Vilics Andreát kemény edzőnek tartják vendégei. Partner a vidámságban, de óráin a fegyelem, a munka az első. Mint mondja, minden edző olyan foglalkozást tart, amilyen valójában ő maga

- Azt mondják, kemény edző vagyok. Terminátor, diktátor - mindenféle jelzővel illetnek, és nagyon remélem, hogy bóknak szánják - mondja nevetve.

- Nem az a típus vagyok, aki bájolog az edzéseken. Üvöltök, helyre rakok, ha valaki beszélget, odakiabálok, nálam fegyelem van. Sokat nevetünk, jó hangulatúak az órák, de nincs linkeskedés. Minden edző olyan órát tart, amilyen ő maga. A vendégnek pedig joga van választani, hogy melyik stílus áll hozzá közelebb.

Az év nőjének szabad ideje többnyire csak hétvégén akad, amikor éppen nincs MKB meccs, ahol a szünetben a táncosai lépnek fel. Bár a péntek délelőttök is lazábbnak, Andrea tudatosan nem vállal ezen a napon reggeli edzéseket. Szereti kialudni magát.

- Úgy érzem, hogy ebben a szakmában, ekkora fizikai megterhelés mellett szükségem van arra, hogy három napon keresztül addig aludjak, ameddig szeretnék. Ha sok időnk van, a párommal visszük el a kutyusokat egy nagy sétára. Ilyenkor tíz kilométeres túrákat teszünk velük, úgyhogy ez is inkább az aktív pihenés mellett szól. De tudom értékelni azt is, ha otthon ledőlök a televízió elé, és nézem az értelmetlen műsorokat. Szoktam sütni-főzni, ezek is kikapcsolnak. Azt is el kell mondanom, hogy a munkám nem olyan, mint másnak a munka általában. Amikor csoportos edzésre megyek, belépek a terembe, megszólal a zene, és ott van például százötven egyetemista, akkor nem tudom munkának érezni. Annyira jól érzem magam, minden egyes percét élvezem, magamba szívom, és gyönyörködök a látványban, hogy mindenkinek ilyen munkát kívánok, ahol minden pillanatban boldog, kiegyensúlyozott és lelkileg feltöltött az ember - tudom meg Andreától, akitől befejezésül arról is érdeklődöm, mit jelent számára az elismerés.

- Harminc felé már minden nő kell, hogy foglalkozzon magával. A testemmel nem foglalkozom, de mint minden más nő, járok fodrászhoz, kozmetikushoz, manikűröshöz, de ennyi. Ritkán lehet látni kiengedett hajjal, full sminkkel, tűsarkúban. Az a típusú nő vagyok, aki reggel felkel, felgumizza a haját a feje tetejére, smink egy deka sem, melegítőt, sportcipőt húz és megy. Nem tartom magam kifejezetten nőies nőnek, nem sok időt töltök a tükör előtt. Persze szeretek jól kinézni, de nem szoktam ebben elmélyülni. Örülök, ha jó alakú hölgynek tartanak, mert így vagyok hiteles. Hogy miként érint a cím? Azt sem tudtam, hogy jelölt vagyok. Meglepődtem, és komoly érzés volt megbarátkozni a gondolattal. Hogy ezt a címet én nyertem el, az óriási boldogság, mert ilyenkor érzem, hogy visszaigazolást kapok arról, hogy jól csinálom azt, amit csinálok.