Pados Zoltán kosárfonó családba született, vérében van a szakma

– A nagyapám az 1930-as években kezdett el kosárfonással foglalkozni – mondja Pados Zoltán. – Megalakult a kosárfonó szövetség, melybe a szüleim is beálltak. Ebből élt a család. Gyerekként mindig nyitott szemmel járkáltam, játszottam a műhelyben, de sosem tanultam a mesterséget. Az élet eleinte másfelé vitt. Nem kosárfonó lettem, hanem a lakatos szakmát tanultam ki, ebben is ténykedtem egy ideig. Az 1980-as évek elején elkezdtük építeni a házunkat a feleségemmel, mire kész lett, elfogyott a pénzünk. Amikor megláttuk az első törlesztő részletet, mérlegelnünk kellett.

A család úgy döntött, hogy visszafordulnak a gyökerekhez, kosárfonással próbálják megkeresni a létfenntartáshoz szükséges összeget.

– Eleinte bedolgozó lettem a szövetkezetbe, aztán az 1980-as évek végén kiváltottam az ipart, próbáltam túlélni a helyzetet – folytatja a kosárfonó. – Nem bántam meg, hogy így döntöttem. Akkor sem és most sem félek attól, hogy konkurenciám lehet bárki, és ezt minden nagyképűség nélkül mondom. Egyrészt nem könnyű ez a mesterség, másrészt pedig az az alap, amit a nagyszüleimtől és a szüleimtől láttam, nincs senki másnak. A kosárfonó minket is beavat a mesterség alapjaiba. Egy bevásárlókosárnál is először az alapot kell elkészíteni, aztán erre szépen lépcsőzetesen lehet építeni. Szinte bármit el lehet vesszőből készíteni, a határ a csillagos ég, vagy, ahogy Pados Zoltán fogalmaz, csak azt nem készíti el, amihez nincs kedve. Miután az ember ujja hozzászokik a fájdalomhoz, már nem létezhet gátló tényező.

Pados Zoltán nem kosárfonónak készült, ám nagyszülei és szülei hagyatékát mégis viszi tovább. Fotó: Szendi Péter

– A munkánk az alapanyagok előkészítésével kezdődik – teszi hozzá a mester –, egy bevásárlókosarat akár másfél óra alatt is el tudok készíteni. A legfontosabb, hogy tudni kell ülni. Ezt bírni kell, aki nem tud egy helyben megülni, annak ez a munka nem való. A legkeresettebb termékek eleinte a bevásárlókosarak voltak, de ma már a mi kínáltunk is jóval szélesebb, kutyakosarakat, szennyesruha-tartókat is készítünk.

Ahogy az évek haladtak, a családban felnevelték a gyerekeket. Eleinte alkalmazottakkal dolgoztak, ám ahogy egyre rosszabb lett a gazdasági helyzet, a dolgozók otthagyták a céget. Mára Pados Zoltán egyedül fonja a kosarakat, az értékesítéssel is ő foglalkozik, egyedül jár árulni is.

– Alapanyagnak amerikai fűzvesszőt használunk – emeli ki. – Ennek természetes állapotában van egy héja, azt le szoktuk húzni. S ami marad, abból fonjuk a termékeket. Manapság egyre divatosabbak a sötétebb színű portékák. Ez is amerikai fűzvesszőből van, csak ilyenkor rajta marad a héja. Látványos, viszont sokkal nehezebb vele dolgozni. Ám nekünk fájdalom ide vagy oda, ki kell szolgálnunk a vásárlók igényeit.

Kérdésünkre, hogy a családban továbbviszi-e valaki a mesterséget, így válaszol:

– A gyerekeket már nem érdekelte a vesszőfonás. Már vannak unokáink, most nálunk töltik a nyarat. Egyikük épp a minap futott be hozzám a műhelybe, öt és fél éves. Megfogott két vesszőt, s összefonta, majd megmutatta nekem, hogy milyen szép vitorlást készített. Nagyon jól-esett. Én naponta általában kilenc órát töltök a műhelyemben, utána szükségem van a feltöltődésre. Van egy kis gazdaságom, szőlőm és birkáim is. A sok ülés után kimegyek, s velük foglalkozom. Szükség van arra, hogy valami lendületet adjon a holnaphoz. Ilyenkor nyáron hétvégente sem tudok pihenni, vásáros szezon van, próbálok minél több helyre eljutni. A mostani hétvége sem a pihenésről fog szólni, Nagyrákoson, a Völgyhídi vásáron árulom majd a portékáimat.

MINDEN NAPRA MÁS JÁRÓKA JÁRT

Ahogy Pados Zoltán a gyerekkoráról mesélt, megelevenedett a múlt. Már láttam is magam előtt, ahogy a nagyszülei szorgos kezükkel fonták vesszőből a kosarakat, mit sem törődve a fájdalommal, a sebekkel. Ő pedig kisgyerekként ott futkosott közöttük, néha elcsenve egy-egy szerszámot, egy-egy vesszőt. Elmondta, már kétévesen is ott töltötte a napok nagy részét. Olyan szerencsés helyzetben volt, hogy minden napra más járókát kapott. Akkoriban ugyanis a nagy, négyszögletes bevásárlókosarak voltak a divatosak, s mire leért a műhelybe, a nagyapja már el is készített egyet. Aznapra az lett az ő járókája.