Közel ezer autója van

A nappali asztalán előkészített dobozokból kerülnek elő a csöppnyi matchboxok, csupa gyűszűnyi konstrukció. Ezek közül sokat még gyerekkorában kapott Miklós. A piciket huszonnyolc forintért vette, de 1975-ben harmincnégyet is adott egy-egy példányért. Édesanyja ugyan ebédre adta a pénzt fiának, ő inkább koplalt, csak hozzájusson az áhított kocsihoz.

– Szerettem az autókat, és ezért kaptam mindig matchboxot ajándékba. Vágyam már egészen korán egy modellvasút meg egy terepasztal volt. Ott van a szekrény tetején. (nevet)

Miklós felesége, Dargai Tünde – a szimfonikusok hegedűse – elmeséli hogyan tette fel férje az eredetileg konyhaszekrényből készült tárolót a csigalépcső fordulóba a falra. Ma is szívéhez kapva meséli férje halált megvető bátorságát.

– Egyébként régi térképet, telefonkártyát, lemezt és mindenfélét gyűjtök. Erről a bútorról tudni kell, hogy itt, ha kihúzzák még látható a gyúródeszka, a dédié volt.

Miklós ismeri az összes üzletet, zsibist, netes honlapot, ahol hozzá lehet jutni a kis csodákhoz, vágyainknak csak pénztárcánk szab határt. Félve faggatom, vajon két fia hozzá nyúlhatott-e a kocsikhoz. Nevetve meséli, hogy mindig játszhattak a járgányokkal, soha nem tiltotta el tőlük. Egyetlen egy szabály volt azonban: nem lehetett durván dobálni, földhöz vagdosni őket, akkor egy hónapig elzárta a kocsikat büntetésből. De a gyerek jó alibi is, hiszen amit ajándékba kapott, később a papa vitrinjébe parkolt.

– Ha leesett egy kocsi, azzal nem foglalkoztam. Ha viszont bedilizett és földhöz vágta, akkor autó elvéve. És akkor egy hónapra elzártam a kocsit.

A lendkerekest gagyinak találja, mindig kiszed belőlük egy fogaskereket. Szerinte ezzel a gyerekeket brutalitásra nevelik. A kocsit jól meghajtják, aztán az felkenődik a falra.

A legszebbek a régi versenyautók: Ferrari, sárga Lamborghini. De itt vannak a kis Fiatok és az én kedvencem egy pici kék BMW Isetta, hátul egy cseppnyi bőrönddel az utazáshoz. Miklósnak könnyű ajándékot venni, zokni és pizsama nem annyira, kocsi, könyv és lemez annál inkább jöhet a fa alá vagy szülinapra. Minden egyes darabot számon tart. Vannak, amelyekhez szép emlékek fűzik, egy vasvári osztálytársa Ferrarit adott neki. Ő német rokonoktól kapta, egy káprázatos 312-es Schuco ez, az ötvenes évekből. De van itt Alfa Romeo és Maserati, ezek például Rábahídvégről jöttek. Itt van De Gaulle járgánya is zászlócskával, kis tűzoltókocsik, napfénytetős luxusautók és még sok minden.

Megtudom, hogy a háborúban a nemzetek a színeket is felosztották egymás között. Én piros kocsira vágyom, vallom be nőiesen, Miklós szerint akkor olasz csodát válasszak. A fehér a németeké, a kék a franciáké, a zöld pedig angol. Vannak kész „űrhajók", tizenkét hengeres koncepció autók a Peugeot-tól, Simon Templar kocsija, és még ki tudja, mi minden lapul a garázs polcain bedobozolva.

Egy Rolls Royce volánja mögé képzelem magam, kis kalapban, charleston ruhával. Aztán együtt gondolkodunk, vajon hogyan parkolnék vele egy forgalmas délutánon a belvárosban. Erre egy saját sofőrt említek, fotósunk Miklóssal együtt jó kinevet. Ha a vágyairól faggatom, azt mondja, sok kocsit szeretne még. Hosszas gondolkodás után mégis talál egyet, ami mindent vinne:

– Talán egy Aston Martin DB 4-es vagy ötös! Az jó lenne. De nem azért, mert az volt a James Bond kocsija. Hanem mert gyönyörű. És ha kérhetném, sötétzöld legyen!