A kezüket már nem foghatom

A mély csend - amelynek nyugalma körülvett minket - a lelkemben visszhangra talált. Lili lassított léptein, alig érintették körmei az aszfaltot. Az elhaladók zsivaja, a beszélgetések ebédről, főzésről, sütésről szóló foszlányai nem jutottak el szívemig, mert az valahol egészen máshol járt. A koszorúkat a sírra helyezte édesanyám. Gondosan letakarította a követ. Kötéllel a vázához rögzítette a koszorúkat, majd elkezdte meggyújtani a mécseseket. Amikor már mind a hat láng hirdette a szeretet el nem alvó tüzét, felállt. Elvitte a szemetet, leporolta ruháját, mellém állt, és némán átkarolt. Fejemet a vállára hajtottam, s csak figyeltem. Figyeltem a bennem zsongó érzéseket, figyeltem a néma környezetet. Figyeltem Lilit, aki oly halkan feküdt a lábamnál, rezzenéstelenül, mintha ott sem lett volna. Figyeltem. Könnyek helyett azonban mosolyogtam. Felragyogtak a szemeim, s nevetni támadt kedvem. A szívem szinte égett, perzselt. A szeretet elevenebb volt, mint valaha. Levettem a tekintetemet a sírról, a márványba karcolt nevekről, számokról, s felnéztem, fel a messzeségbe. A mosolyom még ragyogóbbá vált. Aztán rápillantottam anyura. A fájdalom meggörbítette hátát, de ahogy visszanézett rám kérdőn felemelte a szemöldökét. „Sosem vesztettük el őket, egy percre sem" - mondtam, szinte nevetve. És akkor, ott tudtam, hogy ő is érti. Érti s érzi mindazt, amit én is értek, és érzek. Nem egy kőtömbben kell keresni az elvesztettnek vélt szeretteiket. Nem a messzi égben, valahol a felhők fölött, mert ott sincsenek. Egész egyszerűen bennünk, és velünk vannak, a szívünkben. Sokan, sokszor mondták már ezt, és legtöbbször a válasz néhány fásult bólogatás, könnyes szemű elérzékenyülés. De csak kevesen gondolják komolyan, s csak egészen kevesen értik ennek az aprócska, ám mégis hatalmas erejű üzenetnek a lényegét.

Az elmúlt 18 évben elvesztettem a nagyszüleimet, édesapámat, a nagybátyámat, megannyi szerettemet. De ők csak testükkel hagytak el - igaz, kezüket nem foghatom, de bármikor, akár most is beszélhetek velük, s érzem, felelnek. Hallom lelkem rezgéseivel hangjukat, hallom nevetésüket, és érzem lényüket. Nem a temetőben, nem a sírnál, nem a koszorúk és tálak erdejében. Nem. A hely, ahol ők a mécses lángjaiként lobognak: saját szívem, lelkem múlhatatlan csarnoka. S ez a csarnok mindannyiunkban ott van - csak fel kell fedeznünk.