Mert mindörökké csikidám

Beszélgetés Szikora Róberttel, avagy a poplegenda még mindig lámpalázas kicsit, mielőtt színpadra lép

2015. február 21., 06:45 szerző: Kovács Ágnes, Timár Gergely
komment
Madonna kék lasztexnadrágja legalább olyan erősen beleégett az emlékezetembe, ahogyan Szikora Róbert ocelotmintás gumicsizmája!
hirdetes_kapcsolo: 1
data['nincs_banner']: 0
G->reklam_mentes: 0

A kettőnek nem sok köze van egymáshoz, talán csak annyi, hogy amíg én tízévesen a Like a Virginre vonaglottam a tévére tapadva, anyám az R-GO-t bömböltette a konyhából! Ezt nagy vidáman el is mesélem Szikora Róbertnek, ahogyan átsétálunk az öltözőből a tükrös fitneszterembe. Kis időnk van, nemsokára kezdődik a koncert az Arena Savariában. A poplegenda bevetésre kész, nagyot nevet, amikor kiderül, tavaly sokáig a menő csizmája fotójával hakniztam: – Lefotóztátok ezt a lakkcsizmát? Komolyan, tavaly?

– Igen, amikor a Sportházban léptetek fel március 8-án. Nem viccelek, a barátnőim odavoltak érted!

Az énekest hátul két Gida kíséri, fejenként nagyjából kétgrammnyi banánszoknyát viselnek, ezért úgy döntünk, előbb a fotókat készítjük el, nehogy megfagyjanak. Hálásak érte, kicsi csíz és már szaladnak is az öltözőbe, magára hagyják Robit, aki szívesen mesél arról, hogy még mindig van benne egy kis drukk a koncertek előtt.

Szikora Róbert és a Gidák: „Nagy felelősség, hogy ne rontsd el a dolgot!" Fotó: Timár Gergely

– Az előbb a bejáratnál dedikált kalapban, csörgőkkel fotóztuk meg a rajongóidat. Annyira szeretnek, hogy már legalább egy órája várnak rád a ház előtt. Mit gondolsz, mi a titka annak, hogy sokan harminc éve odavannak értetek? Az, hogy te szinte semmit nem változtál azóta?

– Nem tudom, nyilván sok minden. Tényleg itt vártak? De jó! Hogy mi a titkunk? Hát, ki tudja. Szerintem sok komponense van annak. Először is egy genetikai életben maradási ösztön, hogy fiatal akarsz maradni. Művész akarsz lenni, mert folyamatosan adni vágysz! Aztán fontos, hogy lételemed a közönség szeretete, amit úgy is felfoghatunk, mint az Isten egyik kivetülése. Ez kell hozzá, persze. Ha úgy érzed, Isten egy katonája vagy, én úgy gondolom, mondjuk, hogy egyfajta előretolt helyőrség, esetleg úgy is fogalmazhatnék, hogy: farkasok közé bedobott bárány. Tudod, hogy itt mindig győzni kell, rohansz előre. Attól félsz, hogy ma este derül ki, hogy negyven éve nem tudsz semmit, hogy pont ma este felejtesz el minden szöveget, hogy rájönnek, nem is tudsz énekelni, vagy rosszul leszel. (Nevet.) Ez az az összetett érzés hajtja mindig előre az embert, tudod! Ha ez kimegy belőled, akkor fel kell „tuningolni" magad, hogy jól tudj teljesíteni, legyen már egy kis lámpalázad. Nincs úgy az, hogy csak úgy rutinból lenyomjuk a bulit. Akkor nem fog történni semmi. Az a lényeg, hogy ez egy megismételhetetlen koncert, és ez pont olyan, mint egy egyszeri és megismételhetetlen emberi élet.

– Ez a helyes csapat, akikről beszéltem, ott volt veled az agárdi táborokban, ahol reggeli tornával kezdtétek a napot! Ők tudják, mi a csikidám! Szerinted a mai fiatalok tisztában vannak a szó jelentésével?

– Ha nem érzik meg a dalokból, akkor ezt nehéz elmondani. De legutóbb is mondtam neked, hogy azt jelenti: Mindegy, csak süssön a nap! Az R-GO összes attribútuma: a ruhák, a színek, a kalapok, mind ezt sugallják, és hát persze a dalok szövege meg különösen. Ez a fajta életigenlés átsugárzik mindezen. Minden koncert előtt erre gondolunk, egyfajta mentális fölkészülésként.

– Miféle új inspirációt adnak neked a mai generáció képviselői? A mentoráltad, Tóth Andi nyerte meg az egyik legnépszerűbb énekversenyt.

– Nagy felelősség, hogy ne rontsd el a dolgot! Azért vagy mentor, mert neked át kell adni mindazt, amit megéltél a pályán, neked fontos, hogy meglegyen a jó produkció! A versenyző erősségét felmutatni, mintha minden nagyszerű lenne. Andikánál volt egy felvett régi iskola, a bel canto, vagy inkább operettes, hosszan elnyújtott hangokkal dolgozó énekstílus. Ez ellen dolgoztunk, igen. Észre kell venni a hibákat, reagálni azonnal.

– Egy koncerten lépsz fel Fenyő Miklóssal, akivel együtt indult a pályátok a Hungáriával, aztán a kapcsolatotok megváltozott. Zenekart alapítottál, sokkal később egy tévéműsorban újra énekeltetek együtt. Vajon találkoztok itt ma este?

– Ez nagyon nehéz, tudod? Annyira, mint a Szörényinél és a Bródynál, vagy a John Lennonnál és a Paul McCartney-nál. Az ember soha nem tudja elfelejteni, hogy a nulláról küzdöttünk és együtt kellett a csatába menni. Együtt örültünk, együtt bánkódtunk. Az én életem másfelé ment, de én tisztelem őt. Se ő, sem én nem az a típus, aki akar egy társat, mert maga a szakma Magyarországon ilyen. Magányos farkasok vagyunk. Amikor hazamész innen, megint egyedül leszel, ha szöveget, vagy zenét írsz, akkor is egyedül vagy. Szóval nagy tisztelet van bennem, de nem járunk össze. Szeretem őt, mert az én habitusom ilyen. Érdemes őt szeretni, mert ő nem akárki. Nem azért szeretem, mert együtt játszottam vele, hanem mert nagy előadó, nagy muzsikus, nagy ember.

Kovács Ágnes, Timár Gergely

2015. február 21., 06:45 szerző: Kovács Ágnes, Timár Gergely

Hozzászólások

Részletes műsor

loader image

Műsorok betöltése...