Mindenkinek megvan a saját története, ez itt most Vujity Tvrtkoé

Vujity Tvrtko-val telefonon beszélgettem hétköznapi hősökről, az elveszített Pulitzer-emlékdíjról, arról, hogy miért hívják Vujity Tvrtko-nak Balogh Szilárd helyett és szóba került az is, hogy tavaly december óta miért nem láthatjuk a képernyőn.

Megtudtam, Naplós korszaka több mint 17 évig tartott, a legnézettebb magazinműsor első és utolsó adását is ő készítette. Sokan akartak tőle negatívumot hallani a TV2-ről de ő most is csupán annyit mondott, hogy köszöni ezt a 17 évet, majd hozzátette: soha nem szerette a politikát és most sem szerette meg. Egyébként tervben van, hogy a naplós stábbal elkészítenének egy utolsó adást, de mivel nincs stúdiójuk, erre saját nappaliját ajánlja fel.

(Archív fotó: Szakony Attila)

A műsorvezető azonban nem csak a Napló stábját fogadta be lakásába. Tavaly nyár óta velük él Gréti, egy 15 éves lány. Megtudtam, szó sincs örökbefogadásról, egyszerűen így alakult. Ráadásul nem ez az első alkalom, hogy valakit befogadtak a családba, évekkel ezelőtt hosszú ideig velük élt egy szomáliai kislány is. Grétitől, ha már szóba került, meg is kérdezte, hogy boldog-e, és a telefonban egy jól hallható igen szűrődött ki az általános gyerekzsivajból.

Merthogy most leginkább főállású apaként tölti a napjait, azonban a munkával nem állt le, annyi történt, hogy a képernyőt a színpadra cserélte. Tavaly, amikor a TV2 első szerződtetett riportereként eljött a csatornától, három előadása volt tervben, azóta már ötvenre emelkedett ez a szám. Meg is osztott velem egy, a közelmúltban Baján tartott előadásán megesett történetet.

E szerint egy hajléktalan bácsi felajánlott ezer forintot a bajai gyerekeknek, amit persze a műsorvezető nem fogadott el, ám az idős úr mégis otthagyta a pénzt. Ekkor elhatározta, hogy százszorosan fogja viszonozni Pista bácsi jóságát, mivel azóta kitartó kutatómunkával sikerült a nyomára bukkanni. Elmondása szerint történeteiben mindig is ezeket a hétköznapi hősöket kereste, bárhol is járt a világban. Amikor arról kérdeztem, hol is volt eddig pontosan, megegyeztünk, hogy a kérdést célszerűbb úgy fel tenni, hol nem járt még eddig. Őt soha nem a hely, hanem a történet érdekelte, és hiszi, hogy mindenkinek megvan a saját története.

Ő a sombereki kocsmában éppúgy, mint Észak-Koreában megtalálta azt, amit keresett. A világ legzártabb államába, csakúgy, mint sok más helyre, egyszerűen behazudta magát, hiszen újságíróként nem juthatott volna be. A félelmeiről soha, így most sem beszélt, de azt elárulta, hogy vannak helyek, ahová soha többé nem mehet az elkészült riportjai miatt. Volt már életében medvevadász, Afrikában diplomáciai tolmács és segélyosztó aktivista is. A helyzeti előnyt, hogy annak adta ki magát, mint amit hallani akartak, csak egyszer lehetett eljátszani.

Igazi helyzeti előnyben azonban akkor volt, amikor 1997-ben hazajött Miamiból a kereskedelmi televíziózás hajnalán, hiszen Amerikában akkor már ezrével voltak üzleti alapon működő csatornák. Amikor megkérdezte, hogy miért ő kapta meg a drága ösztöndíjat, hiszen ő úgyis hazajön, azt válaszolták neki, hogy azért, mert ha egyszer csinálsz majd valami jót, és megkérdezik hol tanultál, azt fogod mondani, hogy Miamiban. Így lett, valóban ezt mondta.

Arra viszont nem számítottam, hogy a húszévesen elnyert Pulitzer-emlékdíját elveszítette, pár éve találta meg az egyik fia a szekrény alatt. Ekkor feltette magának a kérdést, hogy ezek szerint nem fontosak neki a díjak? Rájött, hogy de, azonban nem ezért csinálja, hanem a már említett hétköznapi hősökért. Amilyen például Weisz Fanni is, aki a riporter szerint többet tett a fogyatékkal élők elfogadtatásáért, mint bármelyik politikus.

Úgy véli, mindenkinek vannak álmai, van, aki tesz értük, és van, aki nem, ő azok közé tartozik, akik tesznek. Lássuk hát Vujity Tvrtko egy megvalósult álmát számokban: Pokoli történetek című könyvét annak idején három kiadónak mutatta meg, de elutasították, mondván televíziós történet nem lehet egy könyvben érdekes. Ekkor saját költségén kiadta hatezer példányban, hogy aztán egy hétre rá kapjon egy telefont, miszerint azonnal szükség lenne még kilencvenezerre. Azóta tizenkét kötete jelent, összesen egymillió példányban, ha a külföldi megjelenéseket is beleszámítjuk.

A könyvekben szereplő történetek állítása szerint megváltoztatták az életét, ilyen volt az utolsó hadifogoly, Toma András története is, akit ő hozott haza egy elmegyógyintézetből az egykori Szovjetunió területéről még 2000-ben. Vujity Tvrtko pedig a nevét változtatta meg tizennyolc évesen, mert bár Balogh Szilárdként anyakönyvezték, soha senki nem szólította így. Amikor a magyarországi törvények ezt lehetővé tették, akkor váltott nevet, de csak a személyijében, hiszen mindig így hívták. Azóta igazán büszke magyarságára is, hiszen ez azt jelenti, hogy olyan országban él, ahol ezt lehetővé tették. Üzenet ez a határon túli magyaroknak is, hogy bátran vállalják nevüket, akárhol is élnek a világban. A műsorvezető egyébként maga is mindig üzen a Facebookon keresztül, úgy véli, ha jól használjuk, akkor kiváló közösségi szolgáltatás, több mint százezer követője feltehetően hasonlóan vélekedik.