Vakvágány-Állati állatok

Általános iskolás koromban többször csíptek meg a csíkos zümmögik, és az orvtámadásuk emléke élénken él bennem. Amióta pedig nem látok, csak hallom zizzenő repülésüket, még feszélyezettebb vagyok

Ezzel a fóbiámmal persze nem vagyok egyedül. Akad, aki a pókoktól rémül halálra, s fut el a világ másik felére. Van, aki a csúszómászók népes családjától dermed mozdulatlanná. A sor a végtelenségig folytatható. Amikor az ember pánikba esik, olyan dolog is kicsúszik a száján, ami abszolút elhamarkodott gondolat, ám a hév kiszakítja azt. Ilyen, az ijedelem táplálta felszólítás a „halna ki az összes darázs, méh, pók stb.”. Minek, igaz? Mi haszna van egy darázsnak, ami csak zümmög össze-vissza, vagy épp csipkedi az ártatlan embereket? A méhecskékben a mesén kívül mi aranyos van? És a pókokra ugyanez igaz. Nem hiányoznának Az, hogy ezek micsoda esztelen, oktalan kijelentések, hamar megvilágosodott számomra. Sajnos nem értek megfelelő mértékben a rovarokhoz, ám például a méhek hasznossága sohasem volt kérdéses. A porzás csodájának köszönhetünk annyi mindent: a virágzó fákat, az édes nektárú gyümölcsöket, s közvetve, közvetlenül is számtalan, szívünknek kedves, fontos dolgot. Az élővilág minden tagjának feladata van, és okkal tartózkodik itt a földön. Az állatokra való odafigyelésre is csak minket, „legeket” kell emlékeztetni egy világnap segítségével, minden év októberében Egy napig a reflektor fényébe kerülnek bolygónk élőlényei, az emberek többsége talán tényleg el is gondolkodik ezeken a csodálatos, föld adta ajándékokon, aztán a naptárat továbblapozva megy is minden a megszokott kerékvágásban Azt hiszem, lassan kellene egy hivatalos emberek világnapja is