Vakvagány - Sajnálat vagy részvét?

Minden helyzetre, szituációra megvan az épp oda illő jelző, így ha alaposak vagyunk, nem kell beérnünk kevesebbel, mint a „sebészi” pontosságú szóhasználattal. Sajnálat, vagy részvét? Ismét felteszem a kérdést, amivel a cikket indítottam. Legyinthetünk rá, hogy tulajdonképpen mindegy, ugyanazt jelenti, egymás szinonimái. Tényleg? Számomra ugyanis a két kifejezés egészen más lelki rezgéseket takar. A sajnálatban benne van valami a szánalomból, valami abból a ki nem mondott érzésből, hogy „de jó, hogy nem velem történt mindez”. A sajnálat egyszerre szomorú, ám ugyanabban a pillanatban boldog is, hiszen bár a szenvedővel azonosulunk, valahol lelkünk mégis felujjong attól, hogy ezek a terhek nem minket nyomasztanak. Szinte önmagunk erősítésére használjuk a felmerülő súlyos problémákat. Van, aki képes belátni ennek az érdekes csavarnak a jelenlétét, és akad, aki tűzzel-vassal állítja, hogy sosem érezte azt a megkönnyebbülést, hogy bár ami a másikkal történik, az rettenetes, de legalább nem ő éli át

A részvét egészen más távlatokat nyit meg. Részt venni valamiben, azaz részesének lenni valaminek. Mennyivel több ez, mint kívülről nézni az eseményeket. Ebben cselekvés van, és nem csak gondolati, hanem lelki síkon is. Osztozni a másik problémáiban hatalmas dolog. Félrerakva önmagunkat, saját sózsákjainkat, gondolatainkat: aktívan cselekedve. Ez néha persze passzivitásban csúcsosodik ki: hallgatás, együtt érző csend, ám a részvéttel teli pillanatokban még sincs helye a szánalomnak, az önigazolásnak, kizárólag a szeretetnek, amely félre tudja söpörni az egónkat, és elő tudja hozni a szenvedő másik fél életét, érzéseit.

Hogy miért mentem bele ebbe a félig-meddig szakmai fejtegetésbe? Nem egyszer szembesültem vele hol közvetlen, hol közvetett módon, hogy a helyzetemmel példálóznak bajba jutott embereknek. Ezek a mondatok általában úgy kezdődnek, hogy „szegény Niki”, és úgy folytatódnak, hogy „minden ellenére mégis hogy él”, végül azzal zárulnak, hogy „úgy sajnálom, látod neked mennyivel jobb?” És ha a szegény delikvens abszolúte nem látja, hogy neki tulajdonképp más keresztjétől miért is lenne jobb, azon én egy percig sem csodálkozom

Hiszem, hogy senki sem szorul sajnálatra! Támogatásra, „hallgatásra”, aktív, vagy passzív közbelépésre igen! Ezeknek ugyanis a felhajtó ereje a szeretet és a segíteni akarás. Itt nincs helye az önigazolásnak, az egónknak, semmiféle könnymorzsolgatós empátia álcájába csomagolt önnyugtatásnak. Keresztünk a sajátunk: mi érezzük a súlyát, mi látjuk a kiterjedését, és igazán csak mi cipelhetjük, s cipeljük is, egy életen át. Attól, hogy másnak esetleg kétszer akkora fa nehezedik a hátára, nekünk még nem lesz könnyebb, ám ha valaki megtörölgeti keresztutunkon az arcunkat, ad néhány jéghideg korty lelki „fröccsöt”, az a legtöbb, mi őszintén, részvéttel, sajnálkozás nélkül adható!