Négyszáznál több karaktert tud utánozni Éles István

 "Lepsénynél még megvolt! No de mi volt meg? És most mi az, ami van? Lenni, vagy ellenni, az itt a kérdés;" - mindezek is a mottói a budapesti Mikroszkóp Színpadon nemrégiben bemutatott "Akarsz róla beszélni?" című zenés retrókabarénak, amelynek főszereplője és részben írója a Karinthy-gyűrűs Éles István. Az egyik előadást két általa parodizált személy is végignevette: Torgyán József és Aradszky László. A parodistával előadás után beszélgettünk a teátrum társalgójában.
 
- Ma nagyon kedves, tapsos, vidám, jó hangulatú közönség volt. Többnyire így van, de ma különös alkalom volt. Nagyon jót tett, hogy benn ült Torgyán József és Aradszky László is. Ezt a közönség már az elején lereagálta. "Nézd, ott a Torgyán meg az Aradszky!" Ez benne volt természetesen az én tudatomban is. S mivel Torgyán doktort rögtön a műsor elején parodizálom, ez máris dobott a hangulaton. Ezúttal persze én is eltértem a megszokottól, mert hiszen ezt maga a helyzet igényelte - meséli Éles István. Aztán őszintén elárulja: - Egyébként néha tévesztek. Ám abban meg az a jó, hogy utána rögvest még jobban összeszedem magam. Például Árkus József mai utánzásakor olyat csináltam, amit humoristának nem szabad: poénban bakiztam. Akkor ugyanis kész - a poén elment.

Ő  viszi a vállán a produkciót. Mekkora felelősség ez? - firtatom. 

- A magam oldaláról nézve nem olyan nagy, de mivel a többiek munkájának az eredményét is elronthatom, ha nem vigyázok, így már igenis nagy felelősség. Az este egy kisebb részét én írtam, nagyobb részét persze mások, de száz százalékban vállalom. Nekem megvan hozzá a korom, hogy ilyen felelősséggel elbírjak. Szeretem. És azt is, hogy gyakorlatilag sláger- és humortörténeti múzeumot is bemutatok közben. Meg karakterparódiákat is. Azért Rátonyi Róbertet megjeleníteni, az egy feladat. Meg Hofi Gézát - másfél percben. Úgy, hogy ő visszaköszönjön a nézőknek, és az én hangulatom is benne legyen. Nehéz műfaj. De ettől szép is. Meg attól, hogyha a közönség mosolyog. Nem kell, hogy feltétlenül röhögjön. Én  valószínűleg konzervatív és régi típusú mosolypárti vagyok. Elég mosolyogni. Régen, ugye, elég volt összemosolyogni, mert értettük egymást. A későbbiekben egyre inkább eldurvult a dolog, akár a humor, akár a közbeszéd. Már nem az volt az érdekes, hogy összemosolygunk, hanem hogy anyázunk, keménykedünk. Mindent lehet mondani. Elveszti a humor - különösen pedig a paródia - az egyik lényeges eszközét, a túlzás lehetőségét. Mert nincs mit eltúlozni, ha az eredeti is borzalmasan szélsőséges. És ezt most nem politikai értelemben gondolom elsősorban, hanem stílusban. Mit lehet még rajta karikírozni? Semmit.
 
Némi időutazásra kérem: milyen volt az a tízéves kisfiú, aki 1964-ben harmadik lett iskolájának Ki mit tud?-ján? 
 
- Már kezdett kicsit elhízni... Nagyon szeretett nevetni, és már nevettetni is. De nagyon-nagyon tisztelte az akkori kabaré nagyságait. Én kabarén nevelkedtem. Nekem a színházhoz vezető út első lépése a kabaré volt. Utána nyílt ki a dráma, az opera és egyéb. Kazal László, Alfonzó, Kibédi Ervin, Hlatky László, Kabos László, Salamon Béla, Kellér Dezső, Mányai Lajos, Misoga László, Suka Sándor; nekem ők voltak az elsők. A következő etapban pedig a Rádiókabaréban és a szilveszteri televíziós kabarékban szereplő színészek, akik vállalták, hogy komédiáznak. Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Garas Dezső, Latinovits Zoltán; a legnagyobbak. Emlékszem, hogy utóbbi egyszer a Rádiókabaréban így csinált viccet saját nevéből: "Bemutatkozom: Görögpótlovits Zoltán vagyok", ugye, a Latin... nyomán. Lehet, hogy nem ő találta ki, de vállalta. Nekem az a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy én ezekhez a karakterekhez húzzak. És ott szemben..., mutat ki az ablakon az Operettszínház épületére: ...az operett is nagyon megfogott; Sárdy János, Honthy Hanna, Feleki Kamill, Rátonyi Róbert. Néha, ha tehetem, műsorra tűzöm őket. Ha lehet, kicsit mutatok belőlük. Hogy Sárdynak micsoda gyönyörű szép somogyi tájszólása, akcentusa volt! Nem volt hajlandó elpestiesedni. Vállalta beszédének azt az igazi somogyi ízét.

Ezt az utolsó mondatot mintha Sárdy János ejtené ki...
 
- Nagyanyám jól énekelt, anyám és apám nem túlzottan, de apám nagyon szerette a dalokat. Kisgyerekkoromban  az ötvenes évek végén  volt már rádiónk, televíziónk. Sőt egy Terta 811-es magyar gyártmányú magnónk is, természetesen még szalagos. Csévélésben, szalagragasztásban nagyon profi voltam. Hasznát is vettem a főiskolán, ahol iskolarádióztam. Egészen a hatvanas évek végéig úgymond be voltam állva a magyar könnyűzenére; sanzonok, kuplék, táncdalok. Nekem az Isten véled, édes Piroskám volt a minden Aradszky Lacival, meg a Kislány a zongoránál Koós Jánossal.
 
Éles művész úr  - István - énekelni kezd egy régi Korda György-számot, persze kordásan: "Hazudik a szemed, az a gyönyörű,  sose leszel az igazi szerető...".

- Én ezeket a dalokat szerettem, nekem hiába énekelt a Rolling Stones; kelet-európai fiatalember voltam. Kicsit ugyan tanultam angolul, egy picit többet oroszul (vajon miért...?), németből érettségiztem is. Lengyelül sokat beszéltem, mert sokat jártam ki Lengyelországba, a magyar fiatalok klasszikus útvonalain, volt, hogy csak Krakkóig, volt, hogy a tengerig ("sörfoltos abroszunkon 65 zloty"). De spanyolul, franciául és olaszul is fel tudom tartani a forgalmat...
 
- A saját humorom valamikor az érettségi táján tört elő belőlem, akkor kezdtem el magamnak írni. Addig átvettem a parodistáktól a számaikat. Az utánzást úgy öt-hat évesen kezdtem. Már akkor arról álmodoztam, hogy színész leszek. Hogy ebbe belefér-e a paródia, vagy a parodizálás mellett lehetek-e színész, az akkor még meg sem fordult a fejemben. Nem volt bennem olyan biztos tudat, hogy márpedig én ha törik, ha szakad, mindenképpen... Olyan vagylagosra vettem a figurát. Ehhez (úgy tűnt) értek; legalábbis vannak benne sikereim. Ez legyen a kiindulási pont, aztán majd meglátjuk, lehetek-e színész. Így aztán nem is lettem. Persze színészi feladatokat (egy adott szintig) meg tudok oldani, és végül is az is mondható, hogy a parodista a színésznek egy speciális fajtája. Mindenesetre ma már négyszáznál több karakter megjelenítésével mernék színpadra állni.
 
S ha már a retrókabaré a beszélgetésünk (egyik) apropója, nem kerülhető meg a téma: egy parodista élete '89 előtt vagy után volt könnyebb, illetve nehezebb?
 
- Nyolcvankilenc után kitárult a világ abban a tekintetben is, hogy sokszínűbb lett a politika. Már nem csupán Kádárt lehetett utánozni - merthogy mellette nem volt még egy fazon, akit lehetett volna felidézni a szürkécske politikusok közül. 1990-től az első két parlamenti ciklusban még sok érdekes egyéniség ült a Tisztelt Házban. Anno még színészek is vállaltak honatyai szerepet. Nagy nyereség volt számomra, hogy az első szabadon választott parlamentben ott volt Bánffy György, a másik oldalon pedig ott ült Darvas Iván. Nem kellett politikust keresnem, hanem szép beszédű, míves gondolatokat közölni tudó színészeket lehetett karikírozni. Nekem az egy adomány volt.
 De aztán már csak pártapparátcsikok kerültek be a parlamentbe. Most gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy mit mond a másik fél, nem lehet igaza. Olyan nincs, hogy valakit meg lehessen győzni a másik oldalon. Nulla az esélye. Tehát nincs is szükség meggyőző emberre. Ehhez nem kell igazi egyéniség. Ehhez faarcú beszélőgép kell. Akinek megmondják, ma azt szajkózzuk a másikakról, hogy (tudom is én) azért szidjuk őket, mert van rajtuk sapka, holnap meg azért, mert nincs. Gyakorlatilag ez a magyar politika.
 
S hogy miként viseli, illetve dolgozza fel egy parodista a kisebb-nagyobb sérelmeit? Éles István ekképp morfondírozik:

- Ha valami negatív hatás, atrocitás ér, rosszat mondanak, beszólnak, akkor vagy nagyon dühös leszek, vagy egy rövid időre mély letargiába süllyedek. De félóra, óra múlva elmúlik, és akkor feljövök, jót nevetek az egészen. Ez nálam automatizmus. Az a kis idő viszont nagyon borzalmas, akkor tényleg piszokul rosszul érzem magam, gyorsabban dobog a szívem, vagy éppen lassabban; van is akkor nekem idegem erre figyelni... Tudom, nyomban le kellene hogy peregjen rólam a dolog, de nem pereg. Viszont a humor ilyenkor is segít. Jót tesz, ha például beleolvasok valami jó kis humoros könyvbe. Elveszi, elviszi azt a hangulatot. És magamon kívül helyez. Nem kell hogy a saját, valós dolgaimmal foglalkozzam; ez a fontos ilyenkor.
 
A világ (egyik) legprofánabb kérdése, de mégis  az óév búcsúztatásakor, illetve 2010 kapujában  fölteszem: - Mi lesz veled, emberiség?

Parodista művészünk kicsit meglepődik, de nem tér ki a felelet elől:

- Realista vagyok. Azt (is) mondják, kihűl ez a bolygó. De ameddig jönnek a cunamik, addig azért még nem kell félnünk (mármint a kihűléstől  ha-ha). Szóval jó évszázezredek vannak még hátra, ha mi is úgy akarjuk. Úgy vélem, hogy az emberi kultúra egy jó része megmarad akkor is, ha valami őrültség következtében az emberiség kiirtaná önmagát. Letettük a névjegyünket. De nem hiszem, hogy az emberiség olyan őrült tudna lenni, hogy önpusztításba forduljon. Ha kicsit későn is, de majd korrigálni fog...

S ha én egy nagyon picit hozzájárulhatok ahhoz, hogy az emberek szemlélete változzék, jobb hangulatuk legyen, és ne hozzanak hülye döntéseket, akkor az én estjeimnek, műsoraimnak is van értelme.