A lelkében összetört ember is tud értéket hordozni - Negyed évszázad papi szolgálatban

Vasárnap délután a kenyeri templom körüli utcákat parkoló gépkocsik töltötték meg, ünneplőbe öltözött idősek és fiatalok siettek a 17 órakor kezdődő ünnepi szentmisére. A paplak udvarában fehér reverendás szentatyák beszélgettek, akik az egyházmegyéből és az ország különböző pontjairól érkeztek. Mindannyian ünnepelni jöttek Kenyeribe. Ünnepelni egy családtagot, egy barátot, egy kollégát, egy volt osztálytársat, egy embert, egy papot, aki huszonöt éve Istennek szentelte életét. A felemelő és egyben meghitt szentmise méltó megkoronázása volt a szentatya negyedszázados papi tevékenységének. A számtalan köszöntés során elhangzott, hogy Zoltán atya nyolc település: Csönge, Kenyeri, Pápoc, Kemenesszentpéter, Magyargencs, Kemeneshőgyész, Rábasebes és Ostffyasszonyfa híveinek szolgálatát látja el. Emellett felejthetetlen családi napok, rendezvények szervezésére, pályázatokon való részvételre is jutott ideje az elmúlt évtizedekben. Templomot ugyan nem épített – jegyezte meg egyik paptársa -, ellenben Kenyeriben és Ostffyasszonyfán teljesen felújíttatta a templomokat, és az 1870-es években épült, kenyeri kálvária felújításában is jelentős szerepe volt.

– A beszédemet megírtam, de az előttem szólók szinte mindent elmondtak már. Ezért most csak köszönetet szeretnék mondani a Jóistennek, a szülőknek, a testvéreknek, a rokonságnak, a diáktársaknak (kiemelve a bencés gimnáziumi osztálytársaknak), a zalai híveknek és a plébánia híveinek, paptársaknak (kiemelve Brenner József püspöki helynök urat és Marton István plébánost). Kérem, bocsássák meg gyarlóságaimat!– mondta a szentmise végén Zoltán atya.

Mikor volt az életének az a pillanata, amikor elhatározta, a papi hivatást választja? – kérdezem Zoltán atyát a szentmise után.

„Emlékezetes esemény velem nem történt. Kisgyermekkorom és kamaszkorom két plébánosának az élete fogott meg. A hivatás csodája. Azt mondtam, hogy "ezt én is meg tudnám tenni". Az egyikőjük az újmisém előtt néhány héttel, a másik pedig az újmisém után néhány évvel költözött a túlvilágra."

Milyen emlékeket őriz az elmúlt huszonöt évből?

„Sok szép, tanulságos és fájdalmas emlékem és élményem van, amelyek mindenképpen üzenetet hordoznak. Azt tapasztaltam, hogy nem csak a siker és a jó sors az érték. Ez inkább mindenkinek ajándék. De az egyszerű ember, a lelkében összetört ember is tud értéket hordozni, szíveket dobogtatni és könnyeket csalni a szemünkbe. Minden szépre és fájdalomra valamiért, valakiért szívesen emlékezem, mert nem a tanítók, hanem a tanúk mutatnak jó irányt nekünk.”

Mi az, amit szeretne elérni vagy megvalósítani a következő évtizedben?

„Szekszárdi plébános barátom és évfolyamtársam szavait idézem én is. "A második félidőben vagyunk. Hogy meddig maradhatunk a pályán, ezt csak a Jóisten tudja. Erre is tőle kérjünk áldást!" A meghívómon szereplő Sík Sándor versidézet pedig helyettem is elmondja, hogy mit szeretnék a jövőben:

Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,

Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!”

A beszélgetés után együtt érkeztünk a kenyeri művelődési ház nagytermébe, ahol a mintegy kétszáz meghívott nyüzsgése fogadott bennünket. Zoltán atya azonnal elvegyült a vendégek között. A vacsorát és a süteményeket a Kenyeri Rábamenti Citerazenekar tagjai tálalták óramű pontossággal, aztán egy gyors átöltözés után tiszteletbeli citerássá fogadták az ünnepeltet, „lelki szponzorukat”. Citeráikon felhangoztak az erre az alkalomra tanult és az atya kedvenc dalai. „Kell ott fenn egy ország, mely talán ránk is vár ”

Pörneczi Tamás