Buksi hagyatéka

A hosszú együtt töltött évek során ember és a házi kedvenc egymáshoz csiszolódik. Szinte mindent megértenek és megéreznek, még a beszéd dallamának változására is figyelnek. Talán az összes házi kedvenc közül a kutya áll legközelebb az emberhez.

A Vas Népe január hatodiki számában megjelent, „A semmi közepén" című írás adta az indítékot arra egy nyolcvan éven felüli házaspár, Nemes József és felesége Ilona néni részére, hogy szeretett kutyájuk ruháit és egyéb hagyatékát elajándékozzák. A cikkhez mellékelt fotón fedezték fel az ő szeretett kutyájuk hasonmását. Azonnal döntöttek, hogy megkeresik a módját, hogy az ajándék mielőbb célba érjen.

Csörög a telefon, a vonal túloldalán egy kedves hangú, idős ember elmondja mi is az oka, hogy ismeretlenül hozzánk fordult. Megnyugtatjuk, hogy jó helyen kopogtat. Aztán felgyorsulnak az események. A lakásukon találkozunk. Az asztalon gondosan kimosott kutyaruhák, póráz és egyéb kellékek. A beszélgetés során fényképek és egy értékes naptár is előkerül kutyájukról, utóbbit az unokáktól kapták. Beszédes az első kép felirata: „Itt a főnök én vagyok!" Mikor a képeket nézegetjük, még ma is könnyet ejtenek érte. A Buksihoz fűződő történet első részét Józsi bácsi mondja el:

- A feleségem hetvenedik születésnapjára kapta a kutyát az unokáktól. Ez ideig nem volt kutyánk, de annyira megszerettük, hogy szinte családtagként töltött velünk 13 évet. Olyan jóságos állat volt, hogy sok ember szeretet tanulhatott volna tőle. Amikor megláttuk a Vas Népében a cikket, a képen a kutyát, azonnal úgy döntöttünk, hogy ő az a kiskutya, akire Buksi örökségét, a ruhacsomagot szívesen ráhagyjuk. A képen látható kutya hasonlít kutyánkhoz, mintha ő lenne.

Nemes Józsefné, Ilona néni elcsukló hangon mesélt Buksi utolsó éveiről:

- A kutya az évek során nagyon sokat volt velem. Nem mehettem el hazulról, mert addig sírt, amíg haza nem jöttem. Amikor kezdett rajta elhatalmasodni a betegség, még mesét is mondtam neki, amikor etetgettem. Edd meg, edd meg, mert jön a kánya, aztán elviszi! Mintha megértette volna, egy-egy falatkát evett aztán. Életének utolsó hónapjai nagyon megviseltek.

Buksi végső távozását követően szinte nem telt el egy hónap és az udvarban megjelent egy fiatal vörös macska. Isteni gondoskodás létezik, ezúttal is megérkezett. Ilona néni unokáját idézte, mit mondott, mikor meglátta a macskát: Mama! Őt a Buksi küldte nektek ajándékba maga helyett. Majd Ilona néni így folytatta: Minden nap megjön. Itt reggelizik, megeszi az ebédet-vacsorát és késő délután, 4-5 óra tájban hazamegy a kerítéseken keresztül.

Aztán Józsi bácsival kocsiba szálltunk, irány a semmi közepe, Szombathely-Repülőtér állomás vasúti szolgálati lakása. Már sötétedett, a háziak mit sem sejtettek érkezésünkről. Úgy ajtóstól a házba, szokták mondani. A kutyák ugatása jelezte érkezésünket. Aztán Józsi bácsi átadta Buksi ajándékát. Csillogtak a szemek, a szeretet legszebb megnyilvánulásának lehettünk tanúi. A Mikulás ruhát még az udvaron ráadták Zoéra. Mintha a kutyus is megsejtette volna, hogy valami nagy örömben lesz része. A köszönet, a hála hangjai is elhangzottak: Köszönjük a magunk és Zoé nevében! Még soha sem volt ruhája - mondta Viktória, miközben a Mikulás-ruhába öltöztetett kutya a családtagok között kézről-kézre járt.

Szöveg és fotó: György István Péter