2016.08.22. 08:23
Megszűnő idő a Tájidegen Tér(b)en
Szentgotthárd - Az időjárás szeszélyes volt vasárnap. Délelőtt hét ágra sütött a nap, délután verte az ördög a feleségét. Estefelé már sűrűn villámlott, aki nem hozott magával esernyőt, hoppon maradt. Összegyűltünk.
Teret avatni jöttek kíváncsi emberek. Megérteni mások világát – ami nem feltétlen azonos az övékkel. Idegenek vagyunk mindannyian ezen a földtekén – bár ide születtünk, lépteink nyomát alig őrzi meg az idő.
Lassan ereszkedik az esthomály, akárcsak a neonsárga vászoncsíkok. A templom alagsorába vezető szűk kapun bejutni sem egyszerű feladat. Több száz év illata hatol az agyba, hogy néhány másodperc után visszarepítsen a mába.
A lépcső mellett két huszonéves issza olcsó, ütős borát. A műanyag őz harmadszor is elborul, és a tértábla is leesik. Pár gyertya pislákol.
Az eső pedig esik, esik, esik.
A klaviatúrát kalapálva morfondírozik az ember gyereke: mekkora felhajtás kell, hogy ne legyünk idegenek saját testünkben? Kell-e egy gondolatnyi nyomot hagyni magunk után? Vagy hagyjuk, hogy tenyerünk nyomát elmossa az augusztusi eső, akárcsak az őz lábnyomát a szentgotthárdi Várkertben?
A második tájidegen fesztivál Varju Tóth Balázs videóinstallációjával bevégeztetett, a tér az esthomályban felavattatott – mégiscsak marad egy jel, miközben a talpunk alatt fütyülő szél hangja egybeolvad a mázsás harangok zúgásával.