Túlélte a halál ölelését - Az emlékezés által van múltunk, jelenünk és jövőnk

A Szombathelyen élő Dallos Mihályné Rechnitzer Rozália minden nap fájdalommal emlékezik, mert tudja, hogy emlékezés nélkül elvesznék a múltja.

Az Olaszkán élt háromgyerekes Rechnitzer családot 1944. május 12-én hurcolták el otthonukból csendőrök a vasvári gettóba, ahonnan június közepén több száz társukkal együtt Szombathelyre, a város szívében kialakított gettóba szállították.

Az apát, Rechnitzer Ignácot már másnap elszakították a családjától, munkaszolgálatra vitték Németországba.1944. július első napjaiban a Zanati úti egykori Mayer Gépgyár vágányairól indultak útnak Sopron érintésével Auschwitzba azok a szerelvények, amelyekkel 3600 szombathelyit és környékbelit deportáltak, köztük a 18 éves Rechnitzer Rózsit, 13 éves Éva húgát, 17 éves László öccsét – az édesanyjukkal együtt.

Auschwitzban Josef Mengele, a koncentrációs tábor „orvosa”, aki a foglyokon végzett embertelen kísérleteivel vált hírhedtté, osztályozta az újonnan érkezetteket, Rechnitzer Lacit a férfiakhoz válogatta, akkor látták őt utoljára. A két lány édesanyja kezébe kapaszkodva sodródott a többiekkel, amikor Rózsika egy hangot hallott: „Te, lány, engedd el a mamád kezét ”, és ő akaratlanul el is engedte, és már soha többé nem foghatta meg. Mengele a lány szeretteit balra küldte, Rózsika pedig jobbra, a B-lágerba került, a három vasvári Schwarz lánnyal és az olaszkai Wéber Alizzal együtt.

A csupasz földön feküdtek embertelen körülmények között, magas kerítésekkel elzárva a külvilágtól, kutyás felügyelők által őrizve, megfosztva nőiességüktől, kopaszon, fekete rabruhában, számmal megjelölve, amelyet még most is keserű hangon ejt ki: 47327. Pár nap múlva megtudta, hogy édesanyja és kishúga már nincs az élők sorában, és öccsét is meggyilkolták. Barátnői, sorstársai tartották benne a lelket, úgy érezte, már értelmetlen az élete.

Augusztusban bevagonírozták őket, irány a bajorországi Neustadt bei Coburg, ahol hosszú hónapokon át a Siemens kábelgyárban dolgoztak: éjszakai műszakban, napi 12 órán át, nagyon nehéz és megerőltető fizikai munkát végeztek. Ott is állandó felügyelet mellett, éhezve, fázva, szörnyű körülmények között élték mindennapjaikat.

Fotó: Archív, Tátrainé Kulcsár Irén

Egy tavaszi napon, már 1945-ben, ismét sorba állították a foglyokat és elindultak úttalan utakon át, ismeretlen cél felé, közben csak azt ették, amit a földeken, vagy az erdőben találtak. Végül egy pajtához értek, ahol hosszú idő után nem a csupasz földön, hanem szénában aludhattak. Reggelre az őrök is eltűntek, és már senki nem állt szabadulásuk útjában, elszántan elindult mindenki hazafelé.

Rechnitzer Rózsiék öten együtt maradtak, eljutottak egy Prágához közeli faluba, ahol jóságos emberek befogadták őket, pár nap múlva a háború is véget ért. Viszontagságok közepette, júliusban érkeztek haza Magyarországra, de Rózsi nénit szülőfalujában, Olaszkán újabb megrázkódtatás érte: házukat a németek felrobbantották, csak pár üszkös gerenda meredt csúfosan az ég felé.

Úgy érezte, hogy most már senkije és semmije sem maradt, mi értelme is lenne tovább élni. De a sors nem engedte el a kezét: segítségére siettek a régi barátok, ismeretlen, lelkiekben gazdag emberek, máig hálásan gondol rájuk. Vasváron egy nagykereskedésben kapott munkát, ott talált rá nagy örömére a munkaszolgálatból hazatért, beteg édesapja, akinek a családtagok elvesztése, az ártatlan áldozatok halála soha be nem gyógyuló sebet ejtett a lelkén.

Rózsi néni férjhez ment, gyerekek, unokák, dédunokák veszik körül, barátai, ismerősei vannak, akikkel szívesen beszélget a világ dolgairól. Azt vallja, hogy az áldozatokat meg kell siratni, el kell temetni, de sosem szabad feledni: az emlékezéssel van múltunk, jelenünk és jövőnk.

Tátrainé Kulcsár Irén