Életmód

2016.09.19. 18:26

A csalódás lélektana

Nem kicsit, nagyon rajta van most mindenki, hogy éppen tíz éve szivárgott ki az a beszéd, ami tajtékos napokat hozott.

Budai Dávid

Felidéztem magamban a beszédet, és azon kaptam magam, hogy nem értem. Nem értem, mire a nagy felhajtás. Ha a telefonokba bele lehetne hallgatni, miután leraktuk, ha a fejekbe bele lehetne látni, miután megsimogattuk, akkor egyrészt annyira nem bírnánk egymást, másrészről nem akadnánk fenn a nyilvánvalón. Az emberek sokszor átvágva érzik magukat, ha utólag kiderülnek a dolgok, pedig hát ezeket a dolgokat lehet tudni, nem kell rajtuk meglepődni sem. Én például a Ki hitte volna? szófordulatot használom, természetesen elképesztően gúnyos hanghordozással. Igaz, annyira meg nem lehet sötéten látni a világot, hogy az embert csak kellemes csalódások érjék. Éppen ezért mindenki csalódik, úgy igazán is.

Jó magam is belefutottam párba. Most okulásul elmesélek egyet. Egyszer egy lánnyal megbeszéltük, hogy találkozunk. Na, gondoltam magamban, sínen van a dolog, ezt most nem szúrom el. Fél órával előbb érkeztem a megbeszéltnél, ha kérdezi - gondoltam magamban -, majd azt mondom, most jöttem. A pincér egyből kiszúrta, hogy randi lesz. Ezt nem mondta ugyan, de hát, mi tagadás, ki voltam csípve. Az első fél órában még elméleteket gyártottam a lekésett buszról, az elromlott hajszárítóról, konyhai balesetről, földrengésről és forradalomról, a világégésről. Azt hiszem, mindent átvettem. Egy óra múlva már felettébb kínosan éreztem magam, és próbáltam eljátszani, hogy nem randin vagyok, hanem úri passzióból töltöm az időt. Aztán egyszer csak felálltam, intettem a pincérnek, és már ott sem voltam. Lúzer, ezt gondolta magában a lány is, a pincér is, én is.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!