2016.10.01. 07:48
Add nekem a napot!
Van az úgy, hogy sikítani kéne, aztán az ember csak bámul, mert nem engedi a látvány.
A szombathelyi napfelkelte, éjjel és nappal furcsa határán, amikor egyszer csak szárny suhan felettünk, és néhány pillanatra megmutatja magát az az ismeretlen úr. Pont akkor, amikor Gaál Erzsébet színész, rendező születésének 65. évfordulója van, amikor a Weöres Sándor Színház évadot nyit: Zsótér Sándor és Ibsen pőre és tobzódó kísértetjárást rendez a Márkus Emília Teremben.
Vigyázat, aki megnézi - aki elég bátor szembenézni a színészekkel -, készüljön arra, hogy nem engedi a látvány: elindul ebben a színeváltozó labirintusban, és addig nem jöhet ki, amíg Amíg. Csak még az asztalos - Trokán Péter - kopogása hallatszik, csak még a pap - Szerémi Zoltán - mutatja föl bűnjelként az Ibsen-kötetet (szárnya van, madár).
Csak még Regine - Fekete Linda - állítja hátborzongató tárgyilagossággal, hogy eljön még az, amihez neki kedve van. Az is lehet, hogy ez itt egy Hamlet-változat. A halott apa - mint kísértet. Családi ünnep. Bajomi Nagy György Osvald szerepében piros tornacipő helyett piros pulóvert visel (vagy majdnem pirosat, bár a szemünkben sem bízhatunk, csupa szín/játék az egész). Az anyja, Alvingné - Kiss Mari - végül dönt.
Nincs más választása. Anya, add nekem a napot, mondja Osvald az utolsó világos pillanatokban. A nap, a nap, a nap (apa, apa, apa). A többi néma csend. Néma sikoly. Élet és/vagy művészet.
