Állati hűség - Horváth Nikoletta jegyzete

Az állatok világnapjáról is nagyjából az a véleményem, mint a többi „megemlékező” ünnepről. Helyes, hogy kollektíven koncentrálunk egy adott témára, viszont a legjobb az lenne, ha így tennénk az év minden egyes napján. Nem csak október elején kell a kutyáinkkal többet törődni, a nyuszinkat a ketrecből kivenni, vagy a cicánkkal gombolyagosat játszani. Ők az életünk részei, mindig. Akkor is, ha éppen rossz a kedvünk, akkor is, ha odakint zuhog az eső, vagy ha elhavaznak temérdek feladataink. Velünk vannak, figyelnek ránk. Nekik nincs „gazdik világnapja”, pontosabban számukra minden pillanat erről szól. Önzetlenül, hűségesen szeretnek, ragaszkodnak és adnak.

Amikor kislány voltam, mindenképpen szerettem volna egy kiskutyát. Nyilván a gyerkőcök kilencven százaléka lépdes jelen pillanatban is ebben a szorító cipőben. Nekem négylábúm nem lehetett, mert lakásban akkor még nem akartunk ebet tartani, és a szűkös lehetőségeink sem engedték, hogy a szőrcsomó mellett dönthessünk. Az állatok iránti rajongásom azonban nem nyugodott. Hol hörcsögért, hol papagájért könyörögtem – gyakorlatilag már minden mindegy volt, csak legyen végre egy kis kedvencem. Csodaszép nyári délutánon toppant, vagyis inkább loccsant be az életembe két vörösfülű ékszerteknős. Charlie és Pötyi aprók, izgágák és nagyon tüneményesek voltak. Néha kiengedtem őket az akváriumból, játszottam velük lehetőségeinkhez mérten. Szárított halat, rákot, hangyatojást kaptak enni, és éjszakánként nem egyszer kellett bekopogtatnom az üvegen a csend kedvéért, hiszen általában tíz óra körül kezdtek el kőásási versenyt rendezni az egyre növő „huligánok”. Sokan hihetnék azt, hogy egy ennyire „egyszerű” állat igazán ragaszkodni, szeretni nem képes. Erre egyértelműen rácáfoltak azok az idők, amikor a kórház falainak társaságát élveztem, Pesten. Egy hónapig nem találkoztam a két kavicsszóróval. Édesanyám elmondta, hogy letörtek, depressziósak voltak, az étel sem kellett nekik igazán. Amikor hazajöttem, hullámzott a víz, össze-vissza kepesztettek, úsztak, le-fel ugrálgattak a szigetükről, és nyújtották a fejüket, hogy megsimogassam őket. Ők, az „egyszerű” élőlények.

Lili példáját talán fel sem kell hoznom. Így is mindig piedesztálra emelem, de tény, hogy hűsége, áldozatkészsége felülmúlhatatlan. Ő sem csak egy világnap alkalmával köszönt meg engem, bár az állatok világnapja szerintem illene rám. A viccet félretéve, az év összes hajnalán, amikor kinyitom a szemem, ő rendületlenül vizes, hideg orral köszönt, csóváló farokkal. Úgy, mintha ezer éve nem találkoztunk volna, úgy, mintha ez lenne életünk első, vagy éppen utolsó napja. Tőle is tudom, hogy minden perc kincs, ajándék, amit együtt tölthetünk, így bár fontos megünnepelni az állatokat, de még fontosabb ünneppé varázsolni az egyszerű hétköznapokat!