"Anya a legjobb! Kedves, gondoskodó, aranyos, szép, fiatal"

A hathetes barna hajas baba, Maja az apukája karjában alussza édes álmát, a dacos háromévest, Sárit nagy nehezen veszik rá a szülei a felöltözésre és a fotózkodásra. Csiklandozós humorral, ígérettel, meggyőzéssel aztán lekerül róla a pizsama és fel a kisnadrág, a póló, a hajcsat. A tágas tetőtéri lakás nappalijában a gyerekekről szól minden perc, és értük van minden mozdulat. És bár a kicsi és a pici együttes jelenléte szülhetne feszültséget, annak nyoma sincs Joó Ildikóéknál. Ez nem azt jelenti, hogy a Maja érkezése utáni két hét zökkenőmentes lett volna - a nagytesón, Sárin nagyon is elhatalmasodott a féltékenység, és csak lassan kopik ki belőle. Ildikóban mégis irigylésre méltó a harmónia.

A most 36 éves angoltanár, mióta világ a világ, úgy tervezett, hogy lesz gyermeke. Általános iskolásként persze még a pályára készült, arra, hogy pedagógus legyen: a kedvenc foglalatossága az volt, hogy táblára rajzolgatott, és tanította a társait. Aztán jött csak a vágy az anyaság iránt: igaz, mindig nagyon szerette a gyerekeket, ők pedig ragaszkodásukkal viszonozták ezt. Ildikó, ha volt egy kis szabadideje, a társaságukat kereste: köztük nyugodott meg, köztük érezte jól magát, és abban is biztos volt, a velük való foglalatoskodás lesz az útja.

Nem voltak konkrét elképzelései az anyaságról, így nem is tartott a nehézségektől. Természetesen jött az érzés, amikor Sári megérkezett a családjukba. Szeretett volna minél tovább otthon maradni a kislányával, ellentétben azokkal az anyukákkal, akik alig várták, hogy „szabadulhassanak” a csemetéjüktől, vihessék bölcsődébe, vagy rábízhassák rokonra, barátra, bébicsőszre. Szinte szimbiózisban éltek Sárival két és fél évig.

És hogy milyen anyuka Ildikó? Megértő, engedékeny, lágyszívű, önfeláldozó - az apa (Czenki Sándor) sorolja a párja tulajdonságait. Ő a szigorúbb, következetesebb, de abban egyezik a véleményük, hogy nincs rossz gyerek, csak fáradt, rosszul alvó és ébredő, nyűgös vagy türelmetlen. Aki vigasztalásra, megértésre vágyik, és akinek segítségre van szüksége, hogy kezelje a stresszes, nehéz helyzeteket. Éppen ezért nagyon türelmesek, sokat magyaráznak, olyan dolgokról is, amiket a kislányuk nem feltétlenül ért, inkább csak érez. Ez pedig több időt és energiát igényel, mintha egyszerű nemekkel intéznék a problémamegoldást. Nagyon jó szülőnek lenni, ez a véleményük, és tudják, most vannak a sűrűjében, jó néhány év most a gyerekekről szól. Ildikó biztosabb kézzel, rutinosabban nyúl Majához, mint annak idején Sárihoz. Sári miatt most mégis bonyolultabb a helyzet: sokféle érzelmi állapotot láttak a nagyobbik lányukon, mióta a kicsi világra jött. Drámai napokat éltek át, amikor anya kórházba került. Mióta újra otthon van és együtt a család, kicsit már javult a helyzet. Igaz, most Maja miatt kevesebb időt tölt együtt Sári és az anyukája, és a helyzet nem csak a kislányt viseli meg.

Ildikó amúgy felnőttként, anyaként értette meg, hogy segítség nélkül, egy építkezés kellős közepén milyen nehéz lehetett a szüleinek, amikor a nővérével ők voltak pici gyerekek.

Holnap, anyák napján ad és valószínű, hogy kap is majd virágot. Búcsúzóul megjegyzi: az apák napját is jobban számon kellene tartani. A párja ugyanis a vacsorafőzéstől kezdve a rendrakásig mindenben részt vesz. Legutóbb a gyerekorvos pont az ő szerepét emelte ki abban, hogy Maja ilyen szépen fejlődik.

Mágedli-Heizer Edina, Ildikóhoz hasonlóan, fiatalon készült az anyaságra. Fiút, fiúkat képzelt maga mellé, és a vágya teljesült: a kisebbik gyermeke, Henrik 25 éves lesz idén - pontosan feleannyi, mint ő -, a nagyobbik, Máté 26 múlt. Büszkék egymásra ők hárman, nagyon. Henrik van most elérhető közelségben, egy városban él Edinával, Máté légiutas-kísérőként az arab világban röpköd - miatta néha szakad az anyai szív.

- Anya a legjobb! Kedves, gondoskodó, aranyos, szép, fiatal - nagyon sok jelzőt tudnék még rá mondani - Henrik nem fukarkodik a dicsérettel. Elfogódottság nélkül öleli meg az anyukáját, és meséli, egy rövid kamaszkori időszakot kivéve mindig ilyen - nyílt, őszinte, szeretetteljes - volt a viszonyuk. Azzal is tisztában van, hogy példaértékű a kapcsolatuk. Nem nagyon lát a baráti társaságában ehhez hasonlót. Csibész a szeme, ahogy hozzáteszi: sokszor dicsérik anyát, de kertelés nélkül kritizálják is, ez is az őszinteség része. Edinának pedig ez a természetes. Az is, hogy néha összeszólalkoznak, hogy ő is bátran elmondhatja a véleményét, ami vagy süket fülekre talál, vagy csak részben meghallgatásra.

Szívesen beszél a fiairól, a két különböző személyiségű gyerekről. A nyitott, széles látókörű, intelligens, gyakorlatias és makacs Mátéról, akinek néptáncban voltak, vannak szép sikerei. A kivételes rajzkészségű és figyelemreméltó rapszövegíró tehetséggel megáldott Henrikről, aki most tetoválószalonban dolgozik, és akin már pici korában látszott, hogy amikor úgy tűnt, hogy csak ül és „semmit tesz”, akkor is alkotott. Imádja bennük, hogy bármikor vevők a bohóckodásra, amikor csak együtt vannak. Azt, hogy értékes emberek lettek, hogy lehet rájuk számítani, tehetségesek és szorgalmasak. Mindkettejüktől el tud érzékenyülni pozitív és negatív irányban is, mondja. És hozzáteszi: attól, hogy testvérek, egyáltalán nem ugyanazt a nevelést, hozzáállást igényelték. Nem volt könnyű például tudomásul venni és kezelni, hogy ami az egyikükre hatott, az a másikra nem, hiába ismételte unalomig a kéréseit. Nem hallgatja el, hogy volt nehéz periódus az életükben. Hat és nyolc évesek voltak a fiúk, amikor ő és a gyerekei apja elváltak. Máté és Henrik vele maradtak, és az élethelyzetből adódóan szorosabb kapocs alakult ki hármuk között. Más gyerekekhez képest hamarabb lett felnőtt és „kis bölcs” Henrik és Máté. Szíve szerint még több időt töltött volna velük, de a fiúk rendre megnyugtatják, ők nem érezték az anyai törődés hiányát. Most, hogy már felnőttek, látszik, hogy mit sikerült elültetni bennük, mondja Edina: az értékrendet, amit részben ő is a szüleitől hozott, az egymásra figyelés fontosságát, a nyíltságot, a gerincességet, a kitartást. Azt is bevallja, nehezen engedte el őket, ettől függetlenül egészséges módon hagyta, hogy kirepüljenek. Már kisiskolás korukban, a láthatások alatt nagyon hiányoztak neki, és az érzés nem változott, nem lett könnyebb.

- Fizikai fájdalmat érzek, ha hosszabb ideig nem látom őket, nem hallok róluk - ismeri el. Erre is volt példa: tavaly Henrik huzamosabb ideig hajón dolgozott, Máté pedig az Egyesült Arab Emirátusokban repült - egyszerre voltak mindketten nagyon messze. Képekről mesél még, amik mostanában előjönnek: arról, hogyan feküdtek a kisfiai a pelenkázón, milyen ártatlanok voltak alvás közben és ébredéskor, amikor titokban nézte őket. Az a fantasztikus felismerése, hogy ugyanazokat a grimaszokat, mosolyokat, gesztusokat látja a huszonéves gyerekein, amiket pici korukban produkáltak.

Henrik biztos benne: az, hogy anya olyan, amilyen, jól feladta neki a leckét a párválasztásban. Elmondja még, az anyák napja náluk nem látványos ünnep: - Ha éppen itthon vagyok, szakítok egy orgonát hazafelé, azt viszem anyának.

Másnap este aztán Edina telefonál: a beszélgetés idején számára még titok volt: az 50. születésnapjára, csütörtökre a nagyobbik fia, Máté két napra hazarepült Dubajból. A férje és a két fia nagy meglepetéssel készültek - ő pedig alig győzte visszanyelni a könnyeit.