Az életem legszebb ajándéka az édesanyám - Horváth Nikoletta jegyzete

Amikor régen látott ismerősök úgy kezdik mondataikat: tisztára olyan vagy, mint anyukád - hatalmas büszkeséget, örömöt érzek. Ennél nagyobb dicséretet el sem tudnék képzelni. Bár úgy hiszem, olyan nagybetűs HŐS sohasem lehetek, mint ő, de próbálok a nyomában járni. Sokszor leírtam már, és még ezerszer le is fogom, hogy egy keresztnek nem a hordása, hanem az elviselése a nagy dolog. Milliószor nehezebb feladat nézni, ahogy a szerettünk meg-megroskad a terhe alatt, miközben átvenni nem tudjuk a csomagot. Az, hogy anyu már 15 éve figyeli, kíséri, támogatja az utamat, maga a küzdelem, a heroikus túlélés. Végignézte a betegségem összes, üvegszilánkokkal hintett filmkockáját.

Amikor kemoterápiát kaptam, fogta a kezem, miközben a sokadik szúrás miatt könnyek csordultak le az arcomon. Az érintése azonban a görcsös sírást hüppögéssé szelidítette. Akkor sem panaszkodott fáradtságra, kimerültségre, amikor minden másnap Pestre utazott hozzám édesapámmal, látogatóba. Pár évvel később, végleges megvakulásom után szorgosan készítette a szendvicseket a heti négyszeri pesti, „gyógyító" kórházi kirándulásra. A sötétség leple rám borult, őt mégsem láttam soha kétségbeesni. Pillanatok alatt alkalmazkodott, mintha mindig is vakként éltem volna. Megtanított mindent, amit csak tudott, és soha nem panaszkodott.

Édesapám elvesztése után ketten maradtunk. Bár imádta a munkahelyét, miattam el kellett jönnie ápolásira. A tragédia után pedig elvállalt mindent, amit lehetett. Takarított, ruhatáros volt. Sokszor éjszakába nyúloan dolgozott azért, hogy ételt tudjon venni nekünk. Nem sírt, nem toporzékolt: tette a dolgát, hangtalan. A cél lebegett a szeme előtt: túlélni, együtt. Lilire is igent mondott: pedig egy kilenchetes kiskutya nem csupa móka, és kacagás. Egy pillanatig sem vonta kétségbe Lili tehetségét. Leg-első közös utcai utunk óta tudja: Liliben megbízhat. Addig ugyanis ő kísért mindenhova: iskolába, haza. Otthon könyveket olvasott fel kazettára, jegyzeteket gépelt számítógépbe... Élte az életemet, hogy én is élhessek.

Hatvanharmadjára is végighallgatta a favicceimet, amikor szteroid kezeléssel otthon a négy fal között vergődtem. Nem mondta, hogy „ezt már mondtad". Nevetett - hatvannegyedszer is.

Négy éve naponta járt be hozzám a kórházba. Hajnalban kelt, megfőzte, amit szerettem volna, ellátta Lilit, aztán útnak indultak. A napot velem töltötték, majd este tértek haza, hogy éjszakába nyúlóan készülhessen a másnapra... Csak akkor sírt, ha én is sírtam. Amikor pedig az életem egy késhegyen függött, mellettem állt, fogta a kezem, és egy percig sem engedte, hogy arra gondoljak: mindennek vége lehet.

A sors rossz tréfája, hogy én vagyok az egyetlen gyermeke. Az öröme a bánata is, egyben. Persze ő mindig azt mondja, hogy így tökéletes minden. S valóban: az életünk kerek, stabil lábakon áll... az ő lábain! Felépítette sokadjára a védművűnket. Nem csak a világra hozott, hanem a világban tartott, tart rendületlenül. Betegség, tragédiák: nem érdekelnek. Az életem legszebb ajándéka az édesanyám.