Egy érintés is sokat jelenthet - Megmutatjuk, milyenek a hétköznapok a szombathelyi vakok intézetében

A Vas Megyei Szakosított Szociális Intézet lakói és dolgozói az „Együtt élünk" programsorozatra várják azokat, akik kíváncsiak arra, ők hogyan „látják" a világot.

János bácsi az intézet falai között él egy ideje. Gyermekkorában elvesztette látását, de fél év alatt megtanulta olvasni a Braille-írást. Nagyon boldog, hiszen így nemcsak könyveket, hanem kottákat is olvashat, ez a két nagy szenvedélye. Azt mondja, bárkinek szívesen megtanítja a pontokból álló, a kívülállóknak nehéznek tűnő írás olvasását, bár az ő tudása is kopott az elmúlt hónapokban. Megjelentek a hangoskönyvek, így másként is élvezheti a fantázia világába repítő irodalmat. Rózsi néni 73 éves, nemrég kapott egy laptopot, most tanulja a beszélő számítógép használatát. Azért vállalkozott erre, hogy tudjon beszélni az unokákkal. Erzsi néni is régóta él a Gagarin utcai intézetben, gyönyörűen énekel. Minden ember mögött egyedi sorsok vannak, ők annak is örülnek, ha van, kinekmesélni. Egy jó szó, egy érintés sokat jelenthet azoknak, akiknek nincs már családjuk, nem látogatja őket senki. Bár szerencsésnek mondják magukat, hiszen az intézmény dolgozói úgy bánnak velük, mintha mindannyian egy nagy családhoz tartoznának.

Varga János, már hosszú ideje a vakok intézetének a lakója, s azt mondja, hogy bárkinek szívesen megtanítja elolvasni a Braille-írást. Fotó: Bajdó Bettina

Fekete Árpád intézményvezető elmondta, hogy a Vas Megyei Szakosított Szociális Intézet ápolást, gondozást nyújtó állami intézmény. Önállóan működnek, de nem önállóan gazdálkodnak.

- Komoly múltra tekintünk vissza – mondta az intézményvezető. – 1910-ben jött létre az első vakok intézete, a mai Nagy Lajos Gimnázium épületében. Az intézmény többször költözött, profilt is váltott, mert megnövekedett az ápolásra, gondozásra szoruló idősek száma. 1981-ig országos hatáskörű volt az intézmény, akkor megyeivé vált az idősek ellátása területén. A látásfogyatékossággal élő embereket ma is az egész Dunántúl területéről fogadjuk. 1997-ben 105 lakóval költöztünk a mostani helyünkre, a Gagarin utcába. Azóta többféle profilt is felvett az intézmény, nőtt a létszám is. Ma 150 lakója van az intézménynek, 40 látásfogyatékos ember él a falaink között. 20 fő mozgáskorlátozott, 13 fő pszichiátriai beteg, valamint 77 fő időskorú lakónk van, közülük 24-en demenciával küzdenek. Sok a várakozók száma, valamivel meg is haladja a lakókét.

Nyitribuszné Timár Noémi intézményvezető ápoló elmondta, hogy hetvenen dolgoznak az intézményben, az év minden napján, napi 24 órában „működnek", teljes ellátást, ápolást, valamint gondozást nyújtanak. Fekete Árpád hozzáfűzte még, hogy az itt dolgozóknak ez nemcsak szakma, hanem hivatás, gondoskodniuk kell a testről, a lélekről, a szellemről is. Ehhez elhivatottság kell. A gondozók, ápolók közelsége sokat jelent az ellátottaknak, jóleső érzés, ha megszólítják őket, beszélgetnek velük, odafigyelnek rájuk.

Tóthné Fliegler Andrea szociális és mentálhigiénés csoportvezető hozzátette, hogy az intézménybe való bekerüléshez vagy maga a leendő lakó vagy a törvényes képviselője kérelmezi a felvételét.

- Sok idős, látássérült embernek nincs hozzátartozója, aki látogatja, így az intézmény dolgozóinak az ő esetükben különösen oda kell figyelniük az otthon életébe való beilleszkedés segítésére - emelte ki a csoportvezető. – Ha van családi háttér, sorstársi közösség akkor is többet tudnak egymásnak segíteni az itt élők.

Az intézetben lakóknak nem kell unatkozniuk: éves foglalkoztatási tervük van, minden hónapra jut valamilyen program, mely kapcsolódhat aktuális naptári ünnepekhez, különböző világnapokhoz, az évszakok eseményeihez. Mindig van heti foglalkoztatási terv is, sport- és kulturális programok váltják egymást. A programok színesítik a mindennapokat, ezáltal az ellátottak elfeledkezhetnek a fájdalomról, a bánatról, az egyedüllétről, arról, hogy a sors döntése szerint egy intézményben kell élniük az életüket.

Minden évben az intézmény más szervezetekkel karöltve rendez egy olyan hetet, ami a vak és gyengénlátó emberek életéről szól. Az évek során egyre többen és nyíltabban beszélnek a fogyatékosságról, többször láttatják magukat az ezzel küzdő emberek is. Sokszor felmerül a kérdés, hogyan lehet nekik jól segíteni! A válasz egyszerű: tőlük kell megkérdezni. Ők elmondják, és ha kell, akár meg is mutatják.