Gondolatok a reményről

Mintha a jelen korban hiányozna. Oly sokan vannak, akik csüggedten kérdezik: „Miért vagyok? Ki vagyok? Mi lesz velem?"

Gyakran látunk idős embereket. Legtöbbjük nem dúskál anyagi javakban, olykor magányos, mégis lélekben derűs, egyszerű ember. Némelyikük átélte a borzalmakat, az elnyomást, elveszítette hozzátartozóit, mégis újrakezdett mindent. Dolgoztak, nevelték a gyerekeket, tették a dolgukat zokszó nélkül, mert élt bennük a szüleiktől átöröklött keresztény remény.

Ma is, az engedékeny nevelési elvek korában, az embert születése pillanatától számtalan veszteség éri. A vele járó fájdalom elviselését pedig, csakúgy, mint régen, manapság is tanulni kell. A gyerek már korán megtapasztalja, hogy vannak dolgok, amelyek nem pótolhatók. A játékok eltörnek, a virágok elhervadnak, az emberek meghalnak. Régebben ezekkel a hatásokkal nőttek fel a családi közösségben, megtanulták elviselni őket. Tudnunk kell, hogy a fájdalom a veszteség feldolgozásának szükséges eszköze. A gyerekeket tanítani kell arra, hogyan kell a nehézségeket legyőzni, hogyan kell reménykedve élni.

A keresztény ember életét áthatja a remény, felelősséggel tud szembenézni az élet nagy kérdéseivel. Olyan jövőben bízik, amely nemcsak az emberektől függ, hanem ott van az Isten tenyerén.