Kéne egy kis hazai

Dolgozni, tanulni, szerencsét próbálni sok fiatal költözik hosszabb-rövidebb időre külföldre, szűkös albérletre cserélve az itthoni kényelmet. A látogató táskájába, a kiküldött csomagba persze valami olyan kerül, ami a megszokott kényelmet és a hazai ízeket idézi. Nem okoz sok fejtörést a választás: gyulai kolbász, szalámi, Túró Rudi, paprikakrém – biztos nyerők. Karácsonykor pedig természetesen a szaloncukor és hozzá a „magyar”-ázkodás a kinti barátoknak, hogy a speckó édesség miért viseli ennek az elegáns helyiségnek a nevét nálunk.

Aztán ahogy telik az idő, a külföldre szakadt fiatal már a konyhában is erőfeszítéseket tesz, hogy az anyai-nagyanyai ízeket felidézze. Például a bölcsis korban megkedvelt grízpapiét. Leugrik hát a boltba és konstatálja, hogy gríz nincs is a polcokon. Főzne csülkös bablevest, de nincs csülök, összerakna egy jó rakott krumplit, de nemcsak a kolbász hiányzik, hanem a tejföl is. Ha csak egy kicsit is tájékozott, túrós csuszáról – igazi magyar túró híján – nem is álmodik. Lecsó? Ugyan! A számunkra megszokott t. v. paprika a legtöbb nyugati áruház polcairól hiányzik. Csemegeuborka, kefir, savanyúkáposzta... Szinte a végtelenségig sorolhatjuk azokat az ételeket, amelyek a volt szocialista blokk határain kívül nem ismertek, vagy ha mégis, hát egészen mást takarnak. Javasolnám a szakembereknek, hogy ne szöszöljenek a mangalicával meg a makói hagymával, hanem a jóízű zabálást és a jó ízű ételek készítésének élvezetét egy az egyben minősítsék hungarikummá!