Lehet, hogy túl sokat akarunk a szerelemtől?

A Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének a szélesebb közönséget megcélzó (vö! „Ámor nyila”) Kocsma és tudomány sorozatában kapott helyet Sümegi István filozófus, FTI-kutató előadása a szerelemről. A felvetett témát élénk érdeklődés kísérte, a provokáció sikerült.

Sümegi István azt mondja, azért örült nagyon az előadásnak, mert régóta foglalkoztatja „a szerelem mint filozófiai probléma”. Mégpedig azért, mert úgy érzi (látja, tapasztalja), hogy „valami nincs ezzel rendben”. Szerinte például egyáltalán nincs rendben, hogy többnyire úgy tekintünk ma a szerelemre, mint valami „örök emberire”: az érzésre, amely volt, van és lesz. Ráadásul ebben az összefüggésben a szerelem rendre kívülről támadja meg az embert (lásd ismét: Ámor nyila célba talál). Viszont gondolkodás nélkül fölteszünk rá egy életet. Közben meg már csak a sok romba dőlt, bár eredendően szerelemre alapozott házasság is azt mutatja, hogy a szerelem - öldöklő angyal: céloz, leterít, romokat hagy maga után.

Közbevetőleg: a pszichológia az utóbbi évtizedekben szintén megpróbált érvényes kérdéseket és válaszokat megfogalmazni a szerelemről, mondjuk az etológia és a biokémia segítségül hívásával. A filozófus számára mindez elsősorban adalék.

Az európai filozófiában persze nagy hagyománya van a szerelemről folytatott dialógusnak, amelynek megalapozója minden filozófusok atyja, Platón. A szerelemfogalom és -fölfogás aztán koronként változott; bár a mi szerelemfelfogásunk alapvetően máig a görög mintát követi. Talán pont ebből fakad sok bajunk.

És ebből következik, hogy Sümegi István három - provokációval fölérő - szerelem-hipotézise közül az első úgy hangzik, hogy a szerelem nem „örök valami”, hanem történelmi jelenség, vagyis nem volt mindig - és nem is jellemző minden civilizációra. Ebben az állításban az is benne foglaltatik, hogy „ilyen, de másmilyen is lehetne”. Hol rontottuk el? (Fou-cault szemlélete erre alapoz: ahogy Sümegi István fogalmaz, bizonyos jelenségek történetiségének megértésével „csinál magának mozgásteret”.) A szerelem történeti szempontú vizsgálata deríthet fényt például arra is, hogy milyen könnyen összekeverjük a „vágykeltő beszédet” (udvarlás, flörtölés) a szerelemmel. A második Sümegi-hipotézis (nem függetlenül az elsőtől) arra alapoz, hogy hajlamosak vagyunk feltételezni: „a szerelem minden problémát megold - pedig dehogy”. Onnan jöhet ez, hogy mára gyakorlatilag az összes kapcsolatot elveszítettük a transzcendenssel - értsünk ezen most a hétköznapitól való elszakadást -, vagyis jóformán az egyetlen transzcendens, „földöntúli” élményünk a szerelem. Illetve a szerelem kergetése. A harmadik Sümegi-hipotézis szerint a szerelem csakis test és lélek összefüggésében írható le. A szerelemnek ezek szerint mindig - mindig! - lényegi eleme a „szexuális intenció”, különben (apa, anya, gyermek stb. iránt érzett) szeretet. A leválasztás fordítva sem érvényes: se test, se lélek nélkül nincs szerelem. Tolsztoj egész életműve a test és lélek küzdelme körül forog. Mert ahol a filozófia véget ér, ott kezdődik az irodalom.

Mai „világérzetünk” a válság, a változás. Mi történik ilyenkor a szerelemmel? Minél erősebb a válságtudat, annál erősebb a menekülési vágy. Igen, talán ezért van tele piros szívecskékkel minden Valentin (vagy Bálint) napján. Szeretni sokféleképpen lehet, de a divat nagy úr; nagyobb, mint gondolnánk. Bár aki hisz a nagy, romantikus szerelemben, talán az esélye is nagyobb, hogy rátalál.