Már csak emlék

A tücskök hangosabban kezdtek ciripelni, s az ég kékén fekete pöttyökként jelentek meg az éjjeli lepkék, akik feléledve boldogan kezdték meg verdeső éjjeli életüket. A sötétség köpenye szinte befedte azt a két férfit, akik mozdulatlanságba dermedve, halkan beszélgettek. Egyikőjük sírt. A fájdalom hangtalan könnyeivel.

„Elkéstem" - ez volt az első szó, amit a szél felkapott, s messzire sodort a júliusi éjszakában. „Most már minden hiába. Nem akartam én rosszat, csak annyi dolgom volt. Teltek a napok, hetek, hónapok. Amire felkaptam a fejem, és megráztam magam, már két év suhant el. Két esztendő, egy szó nélkül. Pedig nem volt közöttünk sem harag, sem düh, csupán csak az idő vájt közénk áthatolhatatlan árkot. Micsoda butaság.... Áthatolhatatlan? Dehogyis... Sem az idő, sem a távolság, sem más körülmény nem számít, nem szabadna, hogy számítson egy barátságban. De ez a rohanó világ elfeledtette velem az értékeket. Csak hajtottam, keresve a boldogságot, kutatva a többiek örömét.... Most pedig itt állok tehetetlenül, és tudom, elkéstem" - a beszélő hangja elcsuklott, s az erős férfivállak összerándultak. A sírás letarolta a legyőzhetetlennek vélt fizikumot. A könnyek csendben hulltak a földre, a hőségben páraként szállva felfelé. A sós tengerrel küzdő fiatalember mellett álló ismeretlen hallgatott. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, egyáltalán tehet-e bármit. Végül bizonytalanul, mozdulatában félelemtől rezegve megszorította az elkeseredett fiú vállát. Szó azonban nem hagyta el az ajkát. Pár perc múltán csillapodni látszott a vad reménytelenség, s a férfi hullámzó mellkasából hatalmas sóhajtás szállt, az égbe.

„Mit mondjak? Hogy sajnálom? Hogy nem felejtettem el? Hogy minden héten gondoltam rá, s ismételgettem: majd felhívom, következő hétfőn, a leghamarabbi kedden.... Majd ha kevesebb a munkám, ha újra nyár lesz, ha nyugodtabbak lesznek az esték stb. Egyszóval mindig volt kifogásom, pedig nem tudatosan tettem ezt. Fáradt voltam, terhes a gondoktól, és elfelejtettem egy dolgot. Élni. Bár dobogott a szívem, levegőt is tudtam venni, de a lelkem barátaim, szeretteim hiányában élettelen volt. Most pedig....a szeretet és a gyász felemészt, mert elkéstem." A csend egyre mélyült. A temető némasága szinte táplálta az őszinte mondatokból áramló feszültséget. Egy autó haladt el a közeli úton, megvilágítva a továbbra is dermedt arcokat. A két férfi lábánál friss sír feküdt. Koszorúk, sírcsokrok, virágok, mécsesek jelezték, hogy az elhunytat sokan szerették, hogy gondolnak rá, s búcsúznak tőle. A fejfa könyörtelenül hirdette, hogy 25 évesen is véget érhet az élet, hirtelen, váratlanul, visszavonhatatlanul...

A két gyászoló még negyedóráig állt a virágszirmok mellett, végül nesztelenül, nagyon lassan belegyalogoltak a júliusi éjszaka sötétségébe. Egyedül az ott hagyott mécses fénye világított, s rezegte azt az egy szót, melyet a fiatalember oly sokat emlegetett: „elkéstem".