Néha hagyni kell felrobbanni

Amikor éppen robbanásig feszültünk valami igazságtalanság miatt, esetleg a könnyeinkkel küszködünk megbántottságunkban, vajon mi a jó taktika? Tartani magunkat, azt ismételgetve magunkban, hogy erősek vagyunk, vagy szabadjára engedni a bennünk alvó oroszlánt? Melyik a helyes, ha a szeretet útján kívánunk maradni? Haljunk bele az elfojtott érzelmekbe, feláldozva magunkat az emberek szeszélyének vagy álljunk a sarkunkra?

Nehéz kérdések ezek. Úgy hiszem, néha igenis eresztenünk kell a szelepünkön, hogy a gőz távozni tudjon belőlünk. Nem ok nélkül, nem alaptalanul, hiszen az nem összeegyeztethető elveinkkel. Ám amikor jogos a dühünk, a hirtelen feltörő indulatunk, akkor ne fogjuk vissza magunkat. Ne gondolkodjunk azon, mit gondol környezetünk, mit szólnak hozzánk ismerőseink... Addig foglalkozzunk érzelmeinkkel, míg lehet, mert a visszafojtott reakcióink miatt a sírban pihenve már hiába mélázunk a tisztázatlanul hagyott szituációkon.

Fontos, azonban az, hogyha kikelünk magunkból, akkor azt okkal és emberi módon tegyük... Sajnos az életben számtalanszor találkozhatunk olyan helyzettel, amikor abszolút jogtalan a kifakadás. A saját szememmel láttam, vagyis ha az olvasó számára ez egy VakVagánytól meredek kijelentésnek tűnik, akkor maradjunk annyiban, a saját fülemmel hallottam olyan, magas pozícióban tevékenykedő vezetőt, aki minden szavával, reakciójával a porig alázza beosztottjait. Semmi sem jó, megfelelő, elfogadható. Amit a többiek tesznek az csak rossz lehet, kizárólag semmirevaló, selejtes. Ordítva juttatja érvényre akaratát, többnyire átgázolva mindenen és mindenkin. S hogy hogy reagálnak az érintettek? Nyilván tűrnek, amíg lehet, s tiszteletnek tűnő csendben fogadják a rájuk zúduló szidalmakat. Ám ez nem tisztelet. Egyrészt félelem, másrészt beletörődés, harmadrészt pedig „okos enged"... Az ilyen szituáció nem az őszinteségről, nyíltságról és a tiszta lapról szól, pusztán igazságtalan zsarnokoskodásról.

Abban az esetben viszont, amikor kizárólag azért fognánk vissza magunkat, mert az elvárások, meg a jó modor azt kívánná, álljunk meg egy pillanatra. Ha kell, kiabáljuk ki magunkból a feszültséget. Néha fel kell szabadulnia a bennünk tomboló energiáknak. Ha így járunk el, idővel könnyebben tudjuk érzéseinket kordában tartani. Nem azért fogjuk a csendes megbeszélés útját választani, mert félünk attól, mit szól a környezetünk, hanem azért, mert már tudjuk, hogy így is lehet. A fejlődéshez, azonban előbb el kell indulni, s elképzelhető, hogy olykor, ha mélyen megsértenek, igazságtalanul vádolnak, bántanak minket, ehhez néhány kifakadás is hozzá tartozik a részünkről.