Önjelölt mesterek - Horváth Nikoletta jegyzete

A mesterhez egy kétségbeesett édesanya elcipelte a kisfiát azzal a kéréssel, hogy mondja meg gyermekének, hogy ne egyen többet cukrot. Mahatma egy ideig hallgatott, aztán arra kérte az asszonyt, hogy két hét múlva látogassanak el hozzá újra. Tizennégy nappal később ismét feltűnt az anya fiával. Amikor Gandhi meglátta őket, így szólt a gyerkőc-höz: „ne egyél többet cukrot!" Az anya nem tudta fékezni kíváncsiságát, és a köszönet után megkérdezte a mestert, hogy miért kellett két hetet várniuk. Mire Gandhi nemes egyszerűséggel ennyit felelt: „két hete még én is ettem cukrot."

A fenti tanítás jól példázza azt, hogy aki igazán hiteles szeretne lenni az élet bármely területén, annak valódi tapasztalatokkal kell rendelkeznie arról, amit képvisel. Persze manapság rengetegen kiáltják ki magukat szakértőnek, „maistro-nak" csak azért, mert esetleg közel vannak ahhoz a tűzhöz, amelynek a fényében élnek. Közel, ám sosem voltak egyek vele.

Például darás rétes készítésében nem ismertem soha hitelesebb személyt, mint a nagymamámat. Olyan tölteléket azóta sem ettem soha, pedig nem egy sztár séf és híres gasztroceleb műsorait ontják a médiumok elzárhatatlan csapjai. Ám a mennyei finomság receptje csak mama keze alatt kelt életre.

Az önjelölt mesterek korát éljük, ez nem kérdés. Annak idején, amikor életmódot váltottam, nem egy kéretlen prókátor „mondta meg a tutit" úgy, hogy közben ők maguk semmit sem tudtak tenni egészségük érdekében. Hogy higgyek, bízzak meg olyanokban, akik a saját testüket sem képesek kordában tartani? Előbb hallgattam sorstársakra, akik maguk vágtak bele a nehéz feladatba, elkövetve (mai fejjel már tisztán látható) hibákat. De cselekedtek, tapasztaltak, és így akarva-akaratlanul is hitelesekké váltak.

Világunkban mindenki bele akar szólni az életünkbe, hol bölcselkedve, hol profán egyszerűséggel. Sok a megmondó ember, a „hogyan csináljuk?" karmester, ám egyre kevesebben vannak azok, akik csak akkor szólnak, ha kérdezik őket, ám akkor pontosan tudjuk: megbízhatunk bennük. A nagy tömegben, mesteri „túlkínálatban" csak az a fontos, hogy megtaláljuk a „Gandhikat", akik valóban járják azokat az utakat, amelyekre mi még csak most készülünk rálépni.