2016.09.21. 18:08
Ragaszkodás vagy szeretet?
Szeretet. Az egyik legszebb, ám mégis legelcsépeltebb szó a világon. Csak rajtunk áll, hogy mi melyik „arcát” látjuk meg, és melyik „változatát” tesszük a valóságunkká.
Talán tévedek. Talán mégsem nevezhetem joggal elcsépeltnek, közhelyesnek a szeretetet. Mert ami ebben a tökéletes állapotban ilyen sablonos, közömbös tud lenni, az talán nem is szeretet. Az talán csak a 21. században élő hasonmása, a ragaszkodás. Ha mélyen a lelkünkbe nézünk, akkor látjuk, hogy világok választják el őket egymástól.
A szeretet valójában állapot. Nem csak egy „érzés", mert az érzések változnak, elillannak, sőt képesek viharos gyorsasággal átalakulni. A szeretet azonban egyetemes, megingathatatlan és stabil. Sziklaszilárd alapokon nyugszik, valahol a szívünk belsejében. A szeretet állapot, amelynek, ha a hatalmába kerülünk, akkor azt hiszem, megtaláltuk az örök boldogság forrását.
A ragaszkodás vad, túlcsorduló érzelem. Kialakítunk a másik emberről magunkban egy képet, egy álmot. Egy olyan pillanatképet, amely valószínűleg nem az igazságot tükrözi, de mi úgy látjuk... É ehhez a képhez körmünk szakadtáig ragaszkodunk. „Szeretjük", mondogatjuk, miközben egy délibábot próbálunk magunkhoz ölelni azzal, hogy „nehogy elveszítselek". Ám, ha valakit csak képzeletvilágunk festményében vagyunk képesek megtartani, akkor őt már el is veszítettük. Mert igazán sosem volt a miénk.
A szeretet nem önző érzés. A ragaszkodás azonban magához akarja láncolni a másik felet. A szeretet képes útjára engedni a másikat, ha érzi, hogy arra van szüksége. A szeretet megértő és átérző. A szeretet azért is egyetemes, mert nem az „én" és „te" a lényege, hanem a „mi", mindannyian.
