Rossz szomszédság, török átok

Arról csak egy lelkész barátom mondatát szúrnám be: ha már megszálló, akkor inkább a török. Most amúgy is nagyon barik vagyunk.

Más. Az utóbbi hetek egyik legolvasottabb cikksorozata nem szól másról, mint hogy nem tudunk még egy lépcsőházban, vagy pár száz négyzetméteren sem együtt élni. Mert „azt a csövet nem nekem kell betemetni, azt a biciklit nem én tettem a lépcsőfordulóba" és hasonló, nagyon fontos, életbevágó ügyek.

Jó, nem kell egyszerre a spanyol inkvizíció és az etiópiai éhezők felemlegetése, de akkor is! Tessenek már egy picit beszélni egymással, és azt nem feltétlenül az újságon keresztül kellene. Bár az is érdekes, ha itt teszik, akkor pikk - pakk megoldódnak a dolgok. Hozzátéve, hogy itt is csak a kisebbek, mert például a kvótanépszavazást itt sem tudjuk megoldani. Utóbbi ismét jó példája a békés egymás (ellen) mellett (nem) élésnek.

Egy biztos, nem kellenek nekünk ide törökök, sem 150, sem másfél évig, apróbb szurkapiszkáinkat elintézzük saját magunk is, egymással. Nem hiszem, hogy a rossz helyre tett bicikli, vagy a be nem temetett, majd mégis betemetett árok miatt egymásnak kell esnünk. Inkább kor- és helytünetnek érzem, itt a Kárpátok gyűrűjében. A megszállásoknak van ilyen hatása. Úgyhogy szállj fel, szabad madár!