Te beszélsz?

Az igazság az, hogy a gasztronómiához kevéssé értek, bár az utóbbi időben határozott lépéseket tettem a konyha irányába, és nem csak a hűtő útvonalán. Mindenesetre nem én leszek az, aki a nagyi zserbóját elkészíti. Aztán ott van például a divat. Lehet, hogy vakon is rajonganom kellene a textíliák, színek pompázatos világáért, de abszolút amatőrként öltözködöm, még akkor is, ha esetleg a szettem már kiment a divatból. Tökéletlenségem listája kb. kimeríthetetlen. Napestig sorolhatnám azt, hogy mihez nem értek, hogy miben nem vagyok jó tanácsadó. Nem én leszek az ember, aki a falfestéshez színt választ, vagy egy kiállításon festményt elemez.

De van egy, lehet aprónak tűnő talentum, amivel rendelkezem, s aminek minden bugyrát ismerem. Ez pedig a küzdelem.

Az élet erre az egyre nagyon alaposan megtanított. Nem csak elemi szinten. Ez persze onnantól fogva nem meglepő, hogy a betegségem már korán, 13 éves koromban betoppant az életembe. A gyermekeknek nem kell mondani, hogy „hajrá, hajrá”. A kitartás, a tíz körömmel ragaszkodás automatikus. Rengeteg mosolygó, nevető, boldog kopasz fiatalt láttam, amikor én is egy voltam közülük. S bár az utcán csúfoltak, nem egyszer, magunk között sohasem volt téma a haj elvesztése, a rossz közérzet stb. Velünk, nomeg a kemoterápiával járt mindez, s tepertünk ellene, kérés, kérdés nélkül.

Ahogy növekedtem egyre jobban szerettem a homokba dugni a fejem, jó strucchoz méltóan. Évekig tomporral az ég felé ténykedtem, mert úgy hittem: amiről nem tudok, az nincs is. De volt. Ha akartam, ha nem. Amikor a sors egy újabb leckével a földre taszított rádöbbentem arra, hogy a passzív, vagy aktív tagadás semmit sem ér. Bátornak nem a homok alatt kell lenni, hanem szembe nézve a sorssal. Az az igazi vagányság.

Néha az ember nem önmagából merít erőt, hanem a szeretteiből. Amikor az intenzív osztályon feküdtem, 60-as vérnyomással nem önnön nyomoromra gondoltam. Csak két személy járt az eszemben: Édesanyám, és Lili. Értük egész egyszerűen nem tehettem meg, hogy feladom. S bár a gépek sípoltak, levegőm kevés akadt, mozogni nem bírtam, de a szívem dobbanásai csak azt dübögték: tarts ki értük, tarts ki értük.

Mosolyogva küzdeni, ez az én elvakult ars poeticám. Őrülten hangzik igaz? De érdemes kipróbálni. Kezdjünk egy nyűgös, esős, fáradt napot mosolyogva. Az utcán, a munkahelyen, otthonunkban A döbbent arcokon kívül észre fogjuk venni a pozitív, addig talán elveszettnek hitt részleteket. Kapukat nyitunk meg, szíveken kopogtatunk, csak merjünk egy picit boldogabban élni. Hiszen már önmagában az csoda, hogy élhetünk, szerethetünk, érezhetünk. Mi kell még?

(Horváth Nikoletta írásaival ezentúl olvasóink hétről hétre találkozhatnak)