Túl sokat agyalunk, inkább éljünk a mának

Kiskutyám a hőségre való tekintettel komótos eleganciával belemászott a hűsítő „tengerbe", és megmártózott. Először csak állt, hűtve magát, majd belefeküdt, orrát a vízszint alá dugva. Boldogan prüszkölt aztán, s újra eldobta magát. Végül csöpögő bundával, elégedetten kimászott a „medencéből". Figyeltem, s nem először, tanultam tőle...

A kutyák mesterei az idő kezelésének. Mi, emberek csak szenvedünk, ha a múlt – jelen – jövő triumvirátusán gondolkodunk. Beugranak régi képek, amelyek felzaklatják lelkünket.

„De jó volt" mormoljuk szinte némán, ahogy az emlékezés kisvasútja végigvisz az egykor számunkra fontos állomásokon. „Bárcsak visszacsinálhatnám" hangzik fel egy újabb, ismerős mondat. Amikor szembesítjük önmagunkat a hibáinkkal, akkor is erős késztetést érzünk a változtatásra. De már késő. A jövő sétahajója is csak dobál minket lelkünk tengerén. A bizonytalanság köde ránk telepszik, és csak agyalunk. Túl sokat, túl sokszor. Feleslegesen.

A jelen, a most, a pillanat az, ami van. Ami kézzel fogható, füllel hallható, szemmel látható. A most. A négylábúak minden másodpercben így élnek. Nem bánkódnak a tegnap meg nem rágott csonton, és nem méláznak sokat, hogyha a holnapi eseményekről van szó. Mindegy. A lényeg az adott pillanat, és bizony ők ezt maximálisan kihasználják, át- és megélik azt.

Nagyon nehéz a jelenben élni. A régmúlt sebei képesek felszakadni. Én is ostorozom magam, nem keveset az elkövetett hibáimért, a rossz választásaimért.

A lelkiismeret kegyetlen hóhér, nem ereszti el az embert. A jövőn is töprengek. Ehhez elegendőek a hétköznapi problémák: a nehéz anyagi helyzet, az emberi kapcsolatok kuszasága, a testi állapot változása. Ez normális, de már jó ideje tanulom, hogyan legyek a most embere. A pillanatot megragadni, tiszta szívből, lélekből átélni hihetetlenül nagy szabadság! Megbecsülni azt, ami van, örülni folyton az adódó lehetőségeknek, és ünnepelni a percet, ami másodpercenként hirdeti: itt vagyunk, élünk!