Vakvagány - Mancs a kézben már nyolc éve

Az első utamra Lilivel olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történt volna. Jobb kezemben fehér botot szorongattam, amivel kalimpáltam jobbra-balra, akárcsak egy jó karmester. Vörös Enikő, kiskutyám kiképzője mellettem állt, és adta az instrukciókat. Pillanatok alatt kiderült, hogy a bot csak akkor kell, ha Lili bejelez valamilyen akadályt. Egyébként soha többet nem kell tapogatóznom a bot végével, mert mostantól Lili mindent megold. Így is lett. Az első, ami feltűnt, hogy a térdemig csúszott öt perc után a nadrágom, mert olyan varázslatosan gyors tempót diktáltunk. Megfogtam a hámfogót, és szinte repültünk. Elképesztő volt ez a gyorshajtás, mindenféle veszély, ütközés nélkül. Akkori dundi testemet meg kellett edzenem ahhoz, hogy az újult feltételeknek megfeleljen. Fél óra álomszerű séta után visszaértünk a sulira, ahol szuszogva dobtam le magamat az ágyamra, és könnyes szemmel ölelgettem izgága kiskutyámat. Nem értette, mi ez a meghatottság, hiszen az ő profizmusa természetes. Talán akkor értettem meg igazán, hogy kinyílt előttem az élet. Ha megbízok ebben a négy tappancsban, egész egyszerűen nem lesz előttünk lehetetlen.

Ennek már nyolc éve. Lili soha nem rántott autó elé, soha nem okozott nekem balesetet. Mindig figyel rám. Cserébe én is igyekszem mindent megadni neki. A közlekedés azóta kihívásból mindennapos dologgá redukálódott. S bár Lili egy kicsit öregedett az elmúlt nyolc esztendőben, munkája még mindig kifogástalan. Ha meleg van, tűz a nap, akkor a tempója lassul, de soha nem jut eszembe, hogy sürgessem, türelmetlenkedjek vele. Ő az életét adta nekem. Számára nem a szaglászás, a rohangálás az első, hanem az, amit én mondok. Lehet kutyahívogatóan csodálatos idő, ha dolgoznia kell, nem tiltakozik. Belebújik a hámba, arcán az a semmivel össze nem téveszthető komolyság jelenik meg, ami a felelősségtudattal egyenlő, és indulunk. Hajnalban, délben vagy késő este. Mindegy.

Én pedig igyekszem Lili szabadidejét megédesíteni hatalmas erdei sétákkal, csapatos kutyás mókázásokkal, közös hancúrozásokkal és finom, abbahagyhatatlan csontrágásokkal. Mégis sokszor elgondolkodom azon, vajon egy ember képes lenne ekkora önzetlenségre? Képes lenne az életét, a szabadságát a szeretett lény érdekeinek áldozni? Valószínűleg nem. Ezért is annyira egyedi és másolhatatlan a kutyahűség. Lili akkor is ad, amikor elvileg csak „kap". Amikor simogatjuk, a szeretet áramlik, nemcsak oda, hanem vissza, hozzánk. Ha szomorúak vagyunk, rögtön előkerül a képzeletbeli bohócsipka, és a majdnem tízéves labradorból pár hónapos bébi válik, aki röfög, hempereg, kúszik-mászik csak azért, hogy a gazdik jobb kedvre derüljenek.

A végtelenségig lehetne sorolni Lili erényeit. Szinte hihetetlen, hogy már nyolc éve tapossuk együtt az élet rögös útját, mancs a kézben. Nyolc esztendeje, hogy nem eresztjük el egymást. S számomra egy percig sem kétséges, hogy nekem van a világon a legcsodálatosabb szemem... A két barna írisz visszaadta az életemet, újjászülethettem!