A velünk élő hagyomány – Fiatal ötvösök Vas megyéből

Én ebbe egyszerűen belenőttem! Tudod, édesapám géplakatos, otthon hegesztett, fúrt, faragott, szó szerint a fémek mellett nőttem fel.

- kezdi a beszélgetést Dávid, miközben tűzbe tartja a vasat. – Éreztem magamban a késztetést arra, hogy a szerszámokat magam is el tudjam készíteni. Fodor Dávid barna köténye elöl megcsomózva, kezében fogó. Azt mondja, minden a Szigethalmi Emese Vitézi Körben kapott lendületet, ahol tizedik századi hagyományőrzéssel kezdett foglalkozni. A nyílvesszőt és a fokost nem könnyű beszerezni, így aztán úgy döntött, nekiáll, és elkészíti azokat ő maga. Speciális felszerelésre nem volt szüksége, elegendő ilyenkor egy másfél kilós kalapács, egy nagyobb fogó, hogy a tűzbe lehessen nyúlni. Horgolt nagykendőbe bújva kerül elő közben Réka, a ház asszonya. Mesélik, sokszor dolgoznak együtt a műhelyben, olyankor Réka sámlira áll, mert nem éri fel az üllőt. A kovács munkáinak jelentős része barátaihoz jut, ők tartják azokat nagy becsben. Vannak, akik egy darabot a falra akasztanak, egyfajta szobadíszként. Dávid néhány éve birtokolja nagyapja birodalmát, hiszen akkor költöztek ide az ország szívéből, Réka Szentendrét hagyta maga mögött. A nagypapa bognárinas volt, de mindent összegyűjtött. Bizonyára örülne, ha látná, jó kezekbe került a ház és a régi istálló.

A három-négy óra alatt elkészített vasmunkák közül a kések a legkelendőbbek, arra bárkinek szüksége lehet, tudjuk meg Dávidtól. Van, aki régi elhasználódott fejszéjét nyújtatja meg a fiatal mesterrel, hiszen a környéken sokan fával fűtenek, gyakran kerül elő a szerszám, muszáj fát hasogatni. Kertész Rékával a budapesti ötvösiskolában ismerkedtek meg, a lánynak látatlanban úgy készített gyűrűt, hogy az pontosan passzolt annak gyűrűsujjára. Közös életet terveznek, ennek része a hagyomány-őrzés, az állattartás, már most önellátásra törekszenek, a kertben megterem a krumpli, a hagyma, a zöldségfélék, az ólban nyulak. Kedvünkért öltöztek népviseletbe, Réka népdalénekes, és szenvedélyesen kézimunkázik. Horgolt babái, nagykendője, mind a régi korok hangulatát idézi meg. Szívesen járnak táncházba, Vasvár közelsége ezt lehetővé teszi számukra.

Az olaszfai házban megfér egymás mellett a hagyományos népi bútorzat a technika legújabb kori vívmányaival. Tudták, hogy az internetet muszáj beköttetni, hiszen anélkül ma már nem lehet meglenni. Egy pokróc alatt bújik meg a tévé, azt nem nagyon néznek, de a rádió gyakran szól, és Réka főzés közben is énekel. A fiatal lány korábban az önkormányzatnál dolgozott, óvónőképzőbe jár, de a múzeumpedagógia is érdekli, Dávid a vasvári múzeumban teljesít szolgálatot. Réka a szentendrei évekről beszél, ahol felnőtt, lovagolni járt, rendszeresen úszott a Dunában, és néprajzkutató nagyszüleitől mindent megtanult a hagyományok szeretetéről. Nagymamája, Ikvai Nándorné nagy gonddal növesztette benne az elköteleződést. Amikor meghozták a döntést, felpakolták a dédszülők bútorait, és az olaszfai házból is megőriztek mindent, ami használható. A választást persze megkönnyítette egy büki nyaralás, amely során a Vas Népében talált álláshirdetésre jelentkezve Dávid állást kapott a környéken. Karbantartó lett egy baromfitelepen, még a cafetériát is természetben kapták. Réka megtanult csirkét kopasztani, teljesen szokványos falusi életre rendezkedtek be. Dávidot egyébként is ide húzta a szíve, mondja, így vele jöttem. Ez természetes, hiszen szereti, és persze szerettek volna összeköltözni. Kilenc hónapon át ingázott az elején Szentendre és Olaszfa között. Mint mondja, nem volt könnyű időszak.

A sparheltről Réka elmondja, hogy az is örökség és még mindig működik, szinte mindennap használja, teatűz-hely, az aljában még egy macska is megkölykezik. Kincseket mutat az ékszeresdobozban, hiszen ha két ötvös a vendéglátónk, muszáj megnézni az alkotásokat. Különös formájú gyűrűket, a népi motívumokat idéző pártakorongot, megannyi befoglalt követ, karkötőt és a szerelmespár vizsgamunkáit látjuk. Réka kis kertet álmodott rézből, rajta fa ágaskodik az égnek, kis talicska is van a tenyérnyi földön. Dávid tűzzománccal díszített szelencét mutat, meg is tisztogatja, úgy jobban csillog. A relikviák között kosarak, régi tálak, mázas csupor, sok olyan kincs, aminek nagy az eszmei értéke. Réka a ruháit is maga varrja majd a jövőben, addig viszont szívesen ölti magára a menyecskeruhát, ami pont illik rá. Székelymuzsnán készítették egykor a dédnagymamájának. A fiatal lány szívesen maradna otthon a gyerekekkel, ha majd fészket raknak, egész nap lenne mit kapálni a kertben, és az állatok is adnának elfoglaltságot.

A falu kocsmájába nem járnak, de moziba szívesen mennek, vásárolni Zalaegerszegen szoktak vagy Szombathelyen. A régi barátok hiányoznak, de skype-on napi szinten tartják a kapcsolatot. A családjaikat nagy ünnepekkor látogatják, itt a faluban van egy kedves ismerős hölgy, akivel múltkor egy egész napot átbeszélgettek. Megtudjuk, jegygyűrűt nem készíthet Dávid Rékának, ez egyfajta babona. Úgy gondolták, mesterüket kérik majd meg, ha eljön az ideje. Közben ebédhez készülődnek. A fiatal lány gyakran készít vasi ételeket. Vőlegénye a tócsnit szereti, dödöllét még nem készített, de szeretné megtanulni. Réka elégedetten mutatja a receptes könyvét, benézünk a kamrába, a pitypangszirup mellett megismerkedünk a selyemfű napraforgó mézzel, megtudjuk, a sajtos tésztából készült finomság neve molnárkalács. Őrléskor ez volt a kínált rágcsálnivaló. Búcsúzóul szóba kerülnek a régi romantikus randevúk, amikor Dáviddal megismerkedtek. Tudod, mi volt a legjobb, kérdezi Réka? Amikor Pesten este lődörögtünk a Duna-parton, múzeumba jártunk, meg sétáltunk a belvárosban. De itt valódi otthonra leltünk.