Bemutatták a 93 éves Dr. Széll Kálmán Szarvasgomba című könyvét

A memoárirodalom újabb remeke a Szarvasgomba című kötet, amelyben a professzor a gyerekkorára fókuszál: testvérével, Széll Tamással egypetéjű ikrek, gyerekként mindent együtt csináltak. Közös titkos nyelvük volt, saját magukat ikráknak hívták. Amint Széll Kálmán elmondta, íróságára legalább olyan büszke, mint az orvosi munkájára. Rengetegen voltak rá kíváncsiak, a professzor nagyon boldog volt, hogy ilyen sokan eljöttek, azt mondta, legszívesebben mindenkit megölelne.

– Egy öregember örül annak, ha nem magányos. Így most látom, hogy nem vagyok egyedül. Vannak, akik kíváncsiak rám, és talán még szeretnek is engem – mondta.

A bemutatón a kiadó dr. Gyurácz Ferenc hangsúlyozta, hogy számára Széll Kálmán szakmai és emberi nagyságot jelent, és ez a legjobb könyve, ami felülemelkedik mindenen.

Dr. Hende Csaba országgyűlési képviselő, parlamenti alelnök arról beszélt, hogy a professzor a saját sorsán keresztül a történelmi családról mesél. Természetszeretet és mély istenhit hatja át az egészet, megnyilvánul a szerző végtelen optimizmusa, a megváltoztathatatlanba beletörődő bölcsessége. Majd nem tudta könnyek nélkül felolvasni ezt a mondatot: „…farkasszemet nézek a sötétséggel, de kitartó bizalommal várom a fényt, amely reményeim szerint végül felragyog. Mert a fény a remény alapja, s a szeretet ruhája.”

Dr. Puskás Tivadar polgármester, a könyv egyik támogatója személyes kötődését elevenítette fel az orvoshoz, aki nehéz helyzetekben is kiállt mellette. Széll Kálmán a szakmai kapcsolatukból azt emelte ki, hogy „az intenzív terápia a mentőszolgálattal kezdődik”.

A Tanai Ibolya vezette beszélgetés nem az eddig megjelent kötetekről (Erőméz, Göncölszekér) szólt, hanem az írásszenvedélyről, amit a professzor széles érdeklődési köre táplál. Mint az egyik utolsó „reneszánsz polihisztor”, orvosként foglalkozott etikával, szakmapolitikával, írt az egyetemi évekről, a nagy­anyja szakácskönyvéről. Megtudtuk: a professzor ikertestvére 1970-ben került Amerikába. Haza akart jönni, de a lánya férjhez ment, ezért kint maradt a család.

– Gyógyíthatatlan seb, hogy elváltunk, nagyon közel álltunk egymáshoz – mondta Széll Kálmán, azt is megosztva, hogy mindig négy-hat oldalas leveleket írtak egymásnak.

Ezek alapján könnyű volt felidézni a múltat, így Széll Kálmán visszaemlékezéseiben kicsit az ikertestvér is szerző. A virgonc kalandok – mint az eperlekvár esete, amit a fejükre kentek, és boldogan újságolták az édesanyjuknak a felfedezést, hogy lám, alkalmas hajsimítónak –, pikáns történetek mellett nosztalgiával beszél a szerző a régi falusi életről, a falusi emberekről, akik nem voltak boldogtalanok, habár nagy szegénységben éltek. Az anyagi és a szellemi világ különbségei, az élet dolgai mellett a halál is visszatérő kérdés a könyvben. A professzor szerint azért, mert egy 93 éves ember együtt él annak gondolatával.

– A halál nekem jó ismerősöm, sok embert láttam az intenzív osztályon, százból húszan meghaltak. Nem fáj. Előtte az agyműködés már olyan gyenge, hogy nem tudja az ember a sorsát. A halál kegyetlenül bánik velünk, de mi nem érezzük. A kérdés, hogy mi jön utána? Jön-e utána valami? A vallásos ember azt mondja, hogy a túlvilág. Nekem is sikerült rábeszélni magamat, hogy ezt elhiggyem. A halállal az ember kilép a térből és időből.