Ez a játék akkor érdekes, ha mások is hallgatják- interjú Lovasi Andrással

Hogy utaztál? Milyen volt az út Szombathelyre? Valami kaland?

- Semmi. Rossz idő volt, aztán meg sötét is, én vezettem. Marci (Erős Márton) volt a DJ, „A szobalány” című film zenéjét hallgattuk, olyan, mint egy Vivaldi. Szép film, felidéztük a jeleneteket. Egy dél-koreai rendező rendezte, Park Chan-Wook, aki az Oldboy-t is. Szeretem, mert jó filmeket csinál, nagy összegző. Vannak benne hollywood-i elemek, de közben a dél-koreai filmes hagyományok is. Mitől jó egy film? Nem akarod abbahagyni, hogy nézed. 

Akusztikus koncert a szombathelyi. Az érdekel, hogy milyen érzések mozgatnak, amikor hagyod a „minden, ami belefér” típusú dübörgést, és csendesre hangoljátok a számokat?

- Az akusztikus hangszerelési forma azért jó, mert több mindent megengedhetünk magunknak, mint egy hangos koncerten, nem tűnnek el az árnyalatok. Egy csomó apró részlet, szépség kijön, ami egy hangos koncerten nem. Kiválasztottunk 50 dalt, és témák alapján megpróbáltam párba állítani őket. Máshogy viszonyultam témákhoz 30 évvel ezelőtt, mint most. Így raktam össze a műsort, csak sok lett a dal, itt lennénk reggelig. Huszon-egynéhány dal fér bele egy koncertbe, egy-másfél óra után jönnek a hólyagproblémák, ezért ennyi ideig tart egy színházi felvonás is.

Kitaláltuk, hogy sorsoljuk ki a koncerten a dalokat. Az eleje és a vége megvan, ami pedig közte, az nekünk is félig-meddig ismeretlen terep, mert nem tudjuk, mi jön. Van egy kalap nálam, benne a számok címei, hol a közönség, hol a zenekar húz belőle, és mindenki izgul – mi is -, hogy eljátsszuk-e aznap a kedvenc számainkat.

Sopronban és Keszthelyen volt már ilyen. Keszthelyen történt, hogy három nagyon depressziós számot húztak egymás után, már kezdtem aggódni, hogy mi lesz szegény koncerttel, de sikerült kihúzni magunkat belőle. A közönség tényleg élvezi.

Mely dalokért izgulsz, hogy vajon lesznek-e? Melyek a kedvenceid?

- Minden szám a gyerekem, de persze vannak kedvenceim.

Azokat a dalaimat szeretem mindig jobban, amik frissebbek, amikben több a kihívás, a kockázat, amikben nem érzem annyira biztonságban magamat, és ha sikerülnek, nagyobb az öröm.

Például a „Ha az életben”-t úgy játsszuk, mint egy tábortűzi virágéneket, és ez vicces. Egyszer azt olvastam róla, ez a legvidámabb dal, amit a halálról írtak. A „Bújócskát” is szeretem, ez mindig biztosan lesz, mert ez az első. A keszthelyi koncert után jöttünk rá, hogy milyen sok szeretett számunk van, mert mondták, hogy ez se volt, meg az se volt. A „Lovasi 50” koncert miatt is megdúsult a repertoárunk, van a fejünkben 70-80-90 dal. Kapkodjuk elő a dalokat a kalapból, hogy „Hú, de jó, ezt pont szeretem”! 

Amikor szöveget írsz, az mennyire vers vagy mennyire dallammal jön elő benned?

- A „Még nem összes” című Lovasi-kötetben a dalszövegek egy része elolvasható „magában is”. Közepes vagy rossz költőnek lenni kevésbé hálás dolog, mint jó dalszövegírónak. Én dalszövegeket írok. Van egy dallam a fejemben vagy egy szándékom, hogy valamiből dalt faragjak. A vers, mint dallam nélküli forma, nem érdekel. A zene mankója ezeknek a szövegeknek. Minél gyengébb a vers, annál inkább. Keresztesi József fogalmazta meg: „Egy vers akkor jó, ha minden sora jó. Egy dalszöveg akkor jó, ha legalább egy jó sor van benne.” Ez így nagyon pontos.

Van olyan sorod, aminek sokkal később is tudsz örülni, hogy de jó, ezt pont én írtam?

- A feleségem szerint a „Mi mehet” című dalom a legjobb, de hogy melyik sor tetszik neki legjobban, azt nem tudom. A jó sorokról szólva: van egy „elkárhozós” Nine Inch Nails dal, amit Johnny Cash úgy vitt tovább, hogy egyetlen szót változtatott meg benne, és a szakralitással játszó dal lett belőle. Nagyon szép: „Viselem a töviskoronát hazugságaim trónján, nem tudom megjavítani…” (Az eredeti szövegben „szarkorona” volt.)

Szoktad magadat javítani, átírni utóbb, akár csak egy szót?

- Ami még nem kapott nyilvánosságot, azt átírom. De ami egyszer megjelent, azt hagyom.

Nem minden gyerek lesz tökéletes. Lehet őket úgy is szeretni, hogy egy kicsit bénák. El lehet engedni, nem kell ragaszkodni, hogy hú, most jobbat kalapálok belőle. Ez a játék akkor érdekes, ha mások is hallgatják.

Egy színész is máshogy játszik az előadáson, mint amikor próbál. Érzed, hogy hatással van, és hogy visszajön az emberektől valamilyen energia. 

Ez motivál, feldob?

- Igen, ha nem engem dobálnak, hanem feldob, az egy jó eset. 

Mik az elhatározottan utolsó dalok a koncerten?

- Az utolsó előtti lemez címadó dala, a „Szeles”, ami egy számvető dal, arról szól, hol van a boldogság. A másik az utolsó lemez utolsó dala, ami egy színházi előadás zenéjéből való, a „Nálad tényleg nem lehet jobb semmi”. Ez után már nem lehet játszani. Mindenki örül, ha sokszor elénekelgetjük. Akkor is, ha koncertnek voltak drámai és mély pillanatai, jó a végére egy feloldozás.