Hadifoglyaink hazasegítéséért

Magyarországon alig akadt család, amelyiket ne érintett volna fájdalmasan a második világháború. 1946 már békeévnek számított, s még mindig sokan reménykedtek abban, hogy az a hozzátartozójuk, aki katonának vonult be, de neve nem jelent meg a „veszteséglistákon”, talán hazatér. Az újságok – így a Vas megyeiek is – rendszeresen közöltek névsorokat, üzeneteket, híreket. Már 1945-ben elindult a Magyar Hadifogoly Híradó című közlöny is. Bizakodásra adott okot, ha valakiről a foksáni (Focșani – Moldva, Románia) fogolyelosztó táborból jött hír. 

A következő állomás Debrecen volt, ahol a hazatérők egy időre karanténba kerültek. A második világháborús magyar hadifoglyok számát 600 ezer fő körülire becsülik, 85–90 százalékuk valamelyik szovjet láger lakója volt, de voltak magyarok a nyugati fogolytáborokban is. Aki táborba került, nem biztos, hogy túlélte a háborút, több tízezerre tehető az ott elhunytak száma. 

A 20. század első felében a két világháború mellett a hadifogság is a magyar népesség nagy traumái közé tartozott. Az első világháborúval is számolva két-három generációt érintett. Nem csupán a fogságot elszenvedőket, hanem azok családtagjait is. A táborokban az élet nyomorúságos volt, a fogvatartottak gyakran éheztek. 1948-ban a Szabad Vasmegye című lap az első oldalán mégis arról írt, hogy a Szovjetunióban a „hadifoglyok életszínvonala is fokozatosan emelkedik”, az élelmezés pedig „bőségesen elegendő”. 1947- ben a hazatértek közül néhányan megalakították a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségét. A vasi szervezetet a kommunista párt vette pártfogásába. Az 1947. augusztusi felhívásukban arra szólították fel a tagjaikat, hogy arra a pártra szavazzanak, amelynek élén a „hadifoglyok atyja” Rákosi Mátyás áll. A szervezet nem sokáig működött, a következő évben már fel is oszlott. 

A hadifogolylisták nem teljesek, de ma már nagyon sok adat hozzáférhető. A horvátnádaljaiak hazavárták a hozzátartozóikat, de nem érkezett meg mindenki közülük. Volt, aki már útközben, a foksáni tábori kórházban halt meg. Aki szerencsés volt, már 1946-ban otthon volt, mások csak 1948-ban jutottak haza. Az első világháborúban elesett magyar katonáknak nagyon sok településen emlékművet állítottak. Azt nem mondhatjuk, hogy mindenhol, mert például az egykori Jugoszláviában ez nem volt megengedett. A második világháborús emléktáblák többsége a rendszerváltás környékén készült. Sokkal szerényebbek, mint elődeik, sok helyen csupán az első világháborús emlékmű feliratát egészítették ki. 1945 után néhány évig még természetesnek tűnt, hogy lesznek majd helyek, ahol az újabb háború áldozatairól és hőseiről is megemlékezhetünk. 

Akadt néhány település, ahol már akkor készült valamilyen egyszerűbb emlékoszlop. A negyvenes évek végétől erre már nem volt lehetőség. Azután is szóba került néha a második világháború, s emlegették az elesett katonákat is, sőt koszorúzásokra is sor került. Párt- és állami vezetőink csak a szovjet emlékművek előtt hajtottak fejet. 

Az elesett magyar katonákat talán ők sem felejtették teljesen, de igazodtak a központi direktívához, nem beszéltek róluk. Azok között is, akik hazajöttek a táborból, voltak olyanok, akik el akarták felejteni az egészet. Rémálomnak vélték, amit nem jó visszaidézni. Akadt, aki „egyszer majd” a családjának szerette volna elmesélni, hogy mi történt vele. Később már nem kérdezték, és ő is hallgatott. Az egykori hadifoglyok közül ma már legföljebb egy-két ember élhet, de lehet, hogy egy sem.