Bazi nagy adrenalinlöket! Járatlan utakon a megbütykölt Renault-val

- Édesapám vette, mikor megkaptam a jogsimat, hogy legyen mit összetörni. Ez volt akkoriban a családi autó. Nem így nézett ki, mint most. Volt egy tartalék motorom, gondoltam, ne menjen veszendőbe, felújítom. De nem szériamotorként újítottam fel, hanem feljavítottam a teljesítményét. Csak én dolgoztam rajta. Ha elakadtam, kérdeztem. Én akartam feltuningolni. 40 százalékos teljesítményjavulást tudtam elérni. Gyárilag 58 lóerős volt, 90 lóerős lett. Kilenc hónapig készült.

Gergő akkor területi képviselő volt, csavarokat árult, egész nap vezetett. Délután ötkor ért haza, majd munka után napi 6-7 órákat dolgozott rajta, 11-ig, éjfélig. Csak ez a művelet 200-250 ezer forintba került.

- Minden pénzemet erre az autóra költöttem. A futóműhöz sport-lengéscsillapítók vannak, a karosszéria le van ültetve 8 centiméterrel. Hátul egyedi állítható rugós tag határozza meg az autó hátuljának magasságát és a rugózás keménységét. Egyedi sport-kipufogó rendszere van. Nagyobb átmérőjű, mint a gyári, ki van véve belőle a fojtás, így a gáz áramlása kevésbé akadályozott, mint a gyári kipufogó rendszerben. A középső kipufogó dob van átalakítva, hátra pedig egy sportkipufogó került. Az autó belső terét újrakárpitoztam - a külső gyöngyház bordó színnel harmonizáló mustárságra és bézs színekkel. Sportülések voltak benne, de el kellett adnom, mert ahányszor mentem a városban, a rendőrök megállítottak és kérték a papírjaimat. A sportüléseket ugyanis hivatalosan meg kellene terveztetni, szakműhelyben kellene beépíttetni, hogy a közlekedésbiztonsági szabványoknak megfeleljen. Ez több százezer forintba került volna, annyit meg nem szántam rá. Így jobb a békesség alapon kivettem és eladtam az egyébként sokkal biztonságosabb sportüléseket, visszakerültek az eredeti ülések. Gyárilag fehér alufelnik vannak rajta, amiket bontóban találtam. A váltó eredetileg 4 sebességes volt, megcsináltam 5 sebességesre, és kiiktattam a málnakeverő effektust, vagyis a váltónak most rövidebb az útja. Az 1200 köbcentiéteres motor GPS-szel, gyorsulási célra elzárt pályán 190 kilométer/óra sebességet bír, kipróbáltuk. A városban mindig csak 40-50-nel megyek, nem hajtok gyorsan.

Gergőtől gyakran megkérdezik, hogy mer ezzel a 30 éves kocsival elmenni mondjuk Dubrovnikba. A válasz: csak ezzel mer elmenni, mert ez egy nagyon egyszerű konstrukció, akár egy árokparton meg tudja javítani. Egy számítógépvezérelt kocsival nem tudna mit kezdeni, ha baj van. Ennek minden egyes alkatrészét ismeri suhanc kora óta. A tuning-evolúció 6-7. szintjén tart. Ilyen autóból kevés (öt) van forgalomban Magyarországon, ilyen állapotú pedig egy sincs.

- Méltánytalanul alulbecsült jószág. Régebben voltak Renault 14 fun klubok, de már megszűntek, mert kihaltak ezek az autók. A 70-es években, mikor ez a típus megjelent, Franciaországban és Olaszországban lehetett hozzájutni. Elnyerte anno az év legbiztonságosabb, leggazdaságosabb és legkényelmesebb autója címet. Soha nem tanultam a tuningolást, csak a kreativitásomnak adtam teret. Most az alkotás a fő értéke. Azért értékes, hogy én csináltam. Majd még teszek rá új első lámpákat (egy későbbi gyártású Renault lámpáit), hogy nagyobb legyen a szeme, és gyártok hozzá egyedi hűtőrácsot, saját tervezésben, kivitelezésben. Minden addig izgat, amíg meg nem csinálom, amit elterveztem. Ha kész, továbblépek, az már a múlt. Az is jó ebben a kocsiban, hogy közvetlen vezetési élményt ad, puritánabb, általam szabályozott. Érzem az utat, a kerék minden rezzenését. A hiper-szuper bolond-biztos járgányokban nincs meg ez az érzés. Itt a legnagyobb elektronika a távirányítású központi zár, amit én építettem be. Sose lesz kész, mert mindig kitalálok valamit. A baráti körön belül szoktunk egymásnak segíteni, de mindenki a saját autóján, motorján dolgozik. Mindegyikünknek az az érték, amit maga csinál. Olyan, mint a gyerekeknek a Lego. Mi nem az interneten rendelünk, és nem szereltetünk másokkal. Fanatikusok vagyunk, akiket a benzin gőze megcsapott. Hetekig dolgoztam a főtengely-csapágy illesztésén. Negyvenszer szedtem szét, és raktam össze, mire jó lett. Kézzel, verítékkel lett meg.

Az új projekt a kétkerekű motor, az 1992-es, 900 köbcentiméteres, 126 lóerős Honda CBR 900RR. Az idevaló szakzsargon: ha a két Weberkarburátort torkonrúgom, a motor felhörög - az jó zene a fülnek, a fordulatszám a 7-8 ezrest is eléri ilyenkor. A motoron Akrapovic sportkipufogó rendszer van, gyöngyházfekete fényezés aranyszínű felnikkel. A motorozás plusz élménye a szabadság , hogy dús hajába tép a szél .

-Kanyarodásnál nem a kormányt fordítva kanyarodunk, hanem döntjük a motort. Az ember agya körülbelül 20 fokos dőlést tolerál, utána automatikusan próbálja függőlegesbe visszakényszeríteni a testet. A profik 50-60 fokig is döntik a motort. Így mondjuk: élig burogatjuk a vasat . Amennyit a gumi enged, vagyis a gumi tapadófelületének határáig. Így a gumi teljes szélességében ki van használva. Kifizettük a két szélét is, hadd kopjon. Ha az ember megszokja, ez egy olyan érzés, amit semmi sem pótol. Ez a legnagyobb kihívás, hogy így tudjál biztonságosan kanyarodni. Az elméd kikapcsol, csak érzed a gumit, ahogy beletapad a kanyarba. Bazi nagy adrenalin-löket, az embernek a torkában dobog a szíve. Az érzékeid 150 százalékon dolgoznak. Külső szemlélő azt mondja: ezek nem normálisak, ha látja, hogy százhússzal fordulunk ott, ahol az utcai autó csak hatvannal. Nem érzed a centrifugális erőt, mint a kocsinál. Hanem egyfajta súlytalanság -érzés van. A centrifugális erőt az aszfaltnak adod át.

Gergő a telefonjában mutatja az első vasat , az is egy Honda volt, egy 600-as Hornet, lódarázs, aerodinamikai műanyagelemekkel, amelyeket maga gyártott üvegszálerősítésű műgyantából. A következő fotó egy tál fánk, amit ő sütött. Majd az új gyerek képe jön, a mostani vas a 18 éves szuper sportmotor - jó nagy szeme (lámpája) van. Kétszázzal megy hármasban, tudjuk meg. A fiatalember hozzáfűzi: mindent megcsinálok, ami kell. A barátaim nagyon szeretik a kenyértésztába sütött csülköt, amit készítek, a saját hamburgeremet, főzelékeket. Jó az almával sült kacsám, a mandulás bundában sütött pisztrángom. Amivel találkozom, és érdekel, annak utána kérdezek. Megcsinálom magamnak, ha kell. A számomra járatlan utak érdekelnek.

OLDALTÖRÉS: A négy kerék biztonsága

A négy kerék „biztonsága” (Merklin Tímea jegyzete)
Meghívott nemrég egy motoros társaság quadozni a repülőtérre. Mondták, hogy csizmában jöjjek. Nem értettem, miért mondják, de abban biztos voltam, hogy nem egy olasz női bőrcsizmára gondolnak. Bakancsban mentem, látták, hogy rövid, de nem hagytak aggódni: nem baj, úgyse borulunk. Lassan, békésen robogtunk a földutakon, kormányozhattam kicsit (nem könnyű), húzhattam a gázt kicsit, aztán a meredek lejtő előtt szerettem volna leszállni (legalább egy kicsit). Ámulva néztem, ahogy a profi nekihajt, felszalad a négykerekű kis quaddal, a másik oldalon leszalad, visszajön, átmegy az árkon, én meg gyalog utána, hogy a viszonylag sima (kis buckás) terepen már visszabátorkodjak ülni, és robogjunk tovább, békésen, lassan – a kedvemre. Névnapom volt, ezt kaptam ajándékba. Meg azt, hogy mindig azt hittem, a motoros fiúk kemény macsók, akikhez talán nem is mernék szólni, ehhez képest azt tapasztaltam, hogy derűs, melegszívű, türelmes emberek, akik egy pillanatig sem éreztették, mennyire béna vagyok. Láttam őket, ahogy kétkerekű motorjaikkal téptek a reptéri gyepen, láttam, hogy élvezik a járgányokat, a szabadságot, a terep kihívásait. Láttam, ahogy az egyik fiú eltűnt a tájból, és mire megértettem, hogy ott egy árok van, amit ő nem ismert, a társai már ott is voltak, hogy talpra állítsák őt is, a motorját is. Felkínálták, hogy kipróbálhatom a kétkerekűt, de nekem elég volt a quad. Az az illúzióm, hogy a négy kerék biztonságosabb. Mondták, hogy nem így van, a quad veszélyesebb: ha borul, rád borul, eltörhet a lábad (ezért kell a hosszú csizma). Nem borultunk, jó volt. Most megtette a bakancs is.

A négy kerék „biztonsága” (Merklin Tímea jegyzete)
Meghívott nemrég egy motoros társaság quadozni a repülőtérre. Mondták, hogy csizmában jöjjek. Nem értettem, miért mondják, de abban biztos voltam, hogy nem egy olasz női bőrcsizmára gondolnak. Bakancsban mentem, látták, hogy rövid, de nem hagytak aggódni: nem baj, úgyse borulunk. Lassan, békésen robogtunk a földutakon, kormányozhattam kicsit (nem könnyű), húzhattam a gázt kicsit, aztán a meredek lejtő előtt szerettem volna leszállni (legalább egy kicsit). Ámulva néztem, ahogy a profi nekihajt, felszalad a négykerekű kis quaddal, a másik oldalon leszalad, visszajön, átmegy az árkon, én meg gyalog utána, hogy a viszonylag sima (kis buckás) terepen már visszabátorkodjak ülni, és robogjunk tovább, békésen, lassan – a kedvemre. Névnapom volt, ezt kaptam ajándékba. Meg azt, hogy mindig azt hittem, a motoros fiúk kemény macsók, akikhez talán nem is mernék szólni, ehhez képest azt tapasztaltam, hogy derűs, melegszívű, türelmes emberek, akik egy pillanatig sem éreztették, mennyire béna vagyok. Láttam őket, ahogy kétkerekű motorjaikkal téptek a reptéri gyepen, láttam, hogy élvezik a járgányokat, a szabadságot, a terep kihívásait. Láttam, ahogy az egyik fiú eltűnt a tájból, és mire megértettem, hogy ott egy árok van, amit ő nem ismert, a társai már ott is voltak, hogy talpra állítsák őt is, a motorját is. Felkínálták, hogy kipróbálhatom a kétkerekűt, de nekem elég volt a quad. Az az illúzióm, hogy a négy kerék biztonságosabb. Mondták, hogy nem így van, a quad veszélyesebb: ha borul, rád borul, eltörhet a lábad (ezért kell a hosszú csizma). Nem borultunk, jó volt. Most megtette a bakancs is.

A négy kerék „biztonsága” (Merklin Tímea jegyzete)
Meghívott nemrég egy motoros társaság quadozni a repülőtérre. Mondták, hogy csizmában jöjjek. Nem értettem, miért mondják, de abban biztos voltam, hogy nem egy olasz női bőrcsizmára gondolnak. Bakancsban mentem, látták, hogy rövid, de nem hagytak aggódni: nem baj, úgyse borulunk. Lassan, békésen robogtunk a földutakon, kormányozhattam kicsit (nem könnyű), húzhattam a gázt kicsit, aztán a meredek lejtő előtt szerettem volna leszállni (legalább egy kicsit). Ámulva néztem, ahogy a profi nekihajt, felszalad a négykerekű kis quaddal, a másik oldalon leszalad, visszajön, átmegy az árkon, én meg gyalog utána, hogy a viszonylag sima (kis buckás) terepen már visszabátorkodjak ülni, és robogjunk tovább, békésen, lassan – a kedvemre. Névnapom volt, ezt kaptam ajándékba. Meg azt, hogy mindig azt hittem, a motoros fiúk kemény macsók, akikhez talán nem is mernék szólni, ehhez képest azt tapasztaltam, hogy derűs, melegszívű, türelmes emberek, akik egy pillanatig sem éreztették, mennyire béna vagyok. Láttam őket, ahogy kétkerekű motorjaikkal téptek a reptéri gyepen, láttam, hogy élvezik a járgányokat, a szabadságot, a terep kihívásait. Láttam, ahogy az egyik fiú eltűnt a tájból, és mire megértettem, hogy ott egy árok van, amit ő nem ismert, a társai már ott is voltak, hogy talpra állítsák őt is, a motorját is. Felkínálták, hogy kipróbálhatom a kétkerekűt, de nekem elég volt a quad. Az az illúzióm, hogy a négy kerék biztonságosabb. Mondták, hogy nem így van, a quad veszélyesebb: ha borul, rád borul, eltörhet a lábad (ezért kell a hosszú csizma). Nem borultunk, jó volt. Most megtette a bakancs is.