60 éve őrzik a tuják '56 emlékét Szombathelyen

A Kámoni Arborétumnál találkozunk ifj. Bánó Istvánnal, a Kámoni Arborétum egykori vezetőjének legidősebb gyermekével.

A reggeli köd nem akaród-zik felszállni, lehet, hogy délutánig marad, de nyugtázzuk: talán pont a legjobb időt választottuk az emlékezésre. Lassan sétálunk a kert 1956-os emlékhelye felé, van idő beszélgetni, hosszú a séta. Talpunk alatt némák a nedves falevelek.

– Kilencéves voltam az 1956-os események idején – kezdi István. – Édesapámmal és két fiútestvéremmel besétáltunk Szombathely belvárosába a nagytemplomhoz. A régi villamos nyomvonalán vonult a tömeg, meghallgattuk a beszédeket. Számomra kisgyerekként még békésnek tűntek az események, mi csak egy darabig követtük nyomon a történéseket, aztán hazasétáltunk. Apám 39 éves volt akkor, ő tudta, értette mi történik – meséli. Aztán ugrunk néhány évet az időben. – Sopronba kerültem tanulni – folytatja a legidősebb fiú. – Egyszer, amikor hazajöttem Szombathelyre, kimentünk édesapámmal az arborétum területére, a tujacsoporthoz. Elkezdett kérdezgetni, hogy mit látok, mire válaszoltam, hogy tujákat, valamilyen elrendezésben. Ez az 1960-as évek elején lehetett, még másfél méteresek voltak ezek a növények. Azt mondta, kezdjek el számolgatni, kíváncsi volt, milyen eredményt kapok. Egy kis matek után jöttem rá, hogy ez egy 1956-os emlékhely valójában, így árulta el a titkot – emlékezik.

Egyesek szerint Magyarországon, Szombathelyen, a Kámoni Arborétumban állítottak először emlékművet az ’56-os forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegve, 1957 tavaszán. Igen, 1957-ben, de teljes titokban.

Bánó István, a Szombathelyi Erdőgondnokság vezetője volt ennyire bátor. Az erdőgondnoksághoz tartozott az arborétum területe, annak sarkában malonyai oszlopos tujacsemetéket ültetett, elrendezésük tehát az október 23. dátumra utalt.

Az akció nem volt veszélytelen, a facsoport különös formájának okát Bánó István csak az 1960-as évek elején merte felfedni családtagjainak és munkatársának, Retkes Józsefnek, a nyilvánosság számára viszont sokáig a „Labirintus” maradt a tujaliget, amely ma is megvan. Történetét már emlékkő ismerteti. – Édesapám vallásos, hazaszerető ember volt, valószínű, hogy ezért érezte azt, hogy valahogyan meg kell emlékeznie a forradalom eseményeiről – mondja István, amikor arról kérdezem, vajon miért érezte úgy az igazgató, hogy létre kell hoznia ezt az emlékhelyet. – Leleményes volt, magától senki nem jött rá a tuják küldetésére. Ő pedig nagyon óvatosan, tényleg csak azoknak mondta el, akikről tudta, hogy nem árulják el. – Apám nem félt attól, hogy kiderül, tudta, kivel oszthatja meg a titkot – teszi hozzá. Odaérünk az örökzöldekhez, már nagyra nőttek, kereken hatvan éve vannak a helyükön, és állítanak emléket a szovjet megszállás elleni forradalomnak. István gyertyát gyújt. Ezzel ő nemcsak ’56 hősei, de édesapja emléke előtt is tiszteleg – és emlékezik tovább.

– Hatan voltunk testvérek, sajnos egyikünk már nem él. Gyerekkorunk nagy részét a kert területén töltöttük, hiszen a család itt kapott szolgálati lakást – mondja.

A hat gyermekből négyen a családfő hivatását vitték tovább valamilyen formában.

– Nem volt sok lehetőségünk. Apánk azt mondta, a fiúk erdészek, a lányok kertészek lesznek. A két legkisebb gyermek azonban már választhatott más hivatást, megenyhült a szíve. Mindegyikünk vénájában benne van a természet szeretete, szinte nincs olyan a családban, aki ne kertészkedne. Én sem bántam meg, hogy hallgattam a szüleimre. Ifj. Bánó István a Szelestei Arborétum vezetőjeként vonult nyugdíjba. A testvérek annak ellenére, hogy sokat változott a szombathelyi kert, évente többször is kilátogatnak gyerekkoruk egykori színhelyére. Ahogyan visszafelé sétálunk Istvánnal, újabb emlékeket idéz. Azt mondja, édesapjának valószínűleg tetszene az arborétum mostani képe. Lehet, hogy akadna, amit másként csinálna, de büszke lenne arra a munkára, ami itt folyik.

Nyugdíjba vonulása után sem szakadt el a helytől, ami az életét jelentette. Kaktuszklubot szervezett, ahová rendszeresen visszajárt. A híres kaktuszkiállításnak, amely a régi bejáratnál volt látható, az ő gyűjteménye adta az alapját. Ha kikérték a tanácsát valamiben, szívesen segített, de soha nem akart beleszólni utódai tevékenységébe. Bánó István az idén lenne százéves.

– Igaz, hogy az arborétum alapítója és a kastély építtetője dr. Saághy István volt, de az államosítás után, amikor 1946 őszén a Szombathelyi Erdőgondnokság a kastélyba költözött, és ezzel az arborétum is annak felügyelete alá került, új időszámítás kezdődött a kert életében – utal Bánó István személyének fontosságára Németh Gábor, a Kámoni Arborétum jelenlegi vezetője.

– Az akkor még fiatal erdőmérnök felismerte, hogy az élőfa-gyűjtemény megmentéséhez azonnali intézkedésekre van szükség. Az ő munkássága alatt hat hektárról 27-re nőtt a kert területe. A vízrendszer, a tórendszer alapötlete is tőle származott – mondja Németh Gábor.

– Azon szerencsések közé tartozom, akik ismerték Bánó Istvánt. Édesanyám itt dolgozott, ezért én gyerekként sokat voltam az arborétumban, második otthonom volt, ahogyan most is. Bánó István kedves, határozott ember volt, akinek megvoltak az elvárásai a kollégáival szemben. Gyakran hívott be az irodájába, megnéztem a bélyeggyűjteményét, beszélgettem vele – emlékezik vissza. – Sok legenda, történet szól róla. Amikor tehette, svájci sapkában, munkásruhában járt-kelt az arborétumban, szabdidejében szívesen tevékenykedett és ültetett növényeket. Többször megtörtént, hogy keresték őt öltönyös mérnökemberek, megkérdezték a legszakadtabb ruhában lévő embert, hogy hol találják Bánó Istvánt, mire ő bemutatkozott. De olyan is előfordult állítólag, hogy nem volt kedve a találkozóhoz, ezért elküldte az illetőt egy másik irányba, hogy arra lesz Bánó István, nem fedte fel magát az ismeretlennek – meséli mosolyogva. Az élete volt ez a hely, 78 évéből 43-at Kámonban töltött, ebből harminc évig hivatalosan is az arborétum vezetőjeként.

A szombathelyiek a Kámoni Arborétum megmentőjeként, az erdészek a magyar erdészeti tudomány meghatározó kutatójaként tisztelik Bánó Istvánt. És most már talán még többen tudják, hogy ő volt az, aki először emléket állított az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek – még ha titokban is.