A gyereket nem szabad megütni, de nem baj, ha néha csattan a szülő tenyere

Bízzál azokban, akik az igazságot keresik, és légy nagyon gyanakvó azokkal, akik meg is találják. Ezzel az André Gide-gondolattal vezette be előadását Ranschburg Jenő gyermekpszichológus, aki az MMIK-ban rendezett Mesterkurzus vendége volt.

Mesterkurzus Szombathelyen is nagyon népszerű, zsúfolt házzal mennek az előadások. Sokan voltak kíváncsiak a szülő-gyerek kapcsolat problémás ciklusainak témájára is. Ranschburg Jenő azokról a periódusokról beszélt, amelyekben eldől a folytatás. Hogyan lesz a csecsemőből gyerek? Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? A Gide-idézet jelzés: a pszichológus nem kész recepteket ad, hanem több évtizedes személyes tapasztalatait megosztva elgondolkodtat.

A szülő-gyerek kapcsolatban három lényeges szakasz van. Az Ölelj át szorosan! - ez a fenntartás nélküli nagy kettős ideje; az Engedj el! - a 6. életév körül, amikor a gyerek kifelé kacsintgat, és a Hagyjál békén! - a serdülőkor. Utána megint kezdődik az Ölelj át szorosan! periódus, de ez már nem a szülőhöz fűződik, hanem valaki máshoz. Az a szerencsés, aki élete során e három szakaszon többször végigmegy. Aki jól oldja meg a Hagyjál békén! periódust, jó baráti kapcsolatokra tesz szert.

Ranschburg Jenő 50 éve foglalkozik azzal, hogy a babából hogyan lesz gyermek. Azt látta, hogy a babát váró párok elsősorban fiút szeretnének.

Biológiai értelemben nehezebb egészséges fiút világra hozni, mint lányt. A méhen belüli halálozásokban több a fiúmagzat, mint a lány. Pedig a fiúfoganás több. A csecsemőhalálozásban is a fiúk vezetnek. Három-négy éves kor körül már 50-50 százalék a nemek aránya. A 30. életévre már több lány van, 40-50 éves korban pedig jelentősen több a nő.

Megkérdezve a családokat, milyen legyen a gyerek, az derül ki: jó és csendes . Mintha villanyt kapcsolnánk fel-le. Ranschburg Jenő ezt úgy hívja, használat előtt felrázandó típus . A gyerekek egy meghatározott temperamentumszinttel születnek. Vannak olyanok, akik nappal még elvannak valahogy, de egész éjszaka tombolnak. Ez az első kritikus periódus. Mit kell csinálni? Ötször felkelni éjjel? De másnap dolgozni kell. Felvegyem, ne vegyem, ha sír. Hallgatom, hogy üvölt, 5-6 percig bírom, felveszem. Elringatom, leteszem. A pszichológus dramatizálja a helyzetet: osonok ki a szobából, mint egy indián a mokaszinjában, és mikor elérem a kilin-cset, a gyerek megint felüvölt. Akkor hangzik el először: hol rontottam el? Mit csináltam rosszul? Kétségbeesett, makacsul elszánt a baba, üvölt. Az anya fáradt, az apa mérges. Nemegyszer a kapcsolat is rámegy.

Sokan keresik a megoldást. Ranschburg Jenő ilyenkor megkérdezi: hogy szokták lefektetni? Ez egy rítus, mondják, nagy csendet csinálunk, hogy semmi ne zavarja. Ha nappal zaj van, a gyerek jobban alszik? Igen. Akkor ezeknél a babáknál próbáljanak fehér zajt kelteni, olyan állandó háttérzajt, ami a csendes rádió vagy az öreg vekker tiktakolása. Az ilyen temperamentumú gyerekek a fehér zajban jobban alszanak. Ingerkereső gyerekek. Gyűlölik az unalmat, ingereket keresnek. Különben nyugtalanok és bizonytalanok. Ha sírni hagyja az anyuka egy darabig, utána felveszi, azzal arra tanítja: egy darabig üvölteni kell, hogy elérd a célodat. És minden egyes alkalommal ezt megerősíti. Ezekből a babákból lesznek 3-4 éves korra a hisztis gyerekek.

A pszichológus arról is beszélt, hogy a gyereket nem szabad megütni. De abból nem származik nagy baj, ha a gyerek fenekén - néha - csattan a szülő tenyere. Vannak szabályok. Eszközt használni tilos. Apuka nadrágszíja, anyuka fakanala tilos. A tenyeret ökölbe zárni tilos. Ne felső, hanem alsó domborulatra csapjunk. Sose tudatosan üssünk. Csak az lehet, hogy fejembe szállt a vér, elcsattant a kezem. Ez a gyereknek nem nagyon fáj, de megdöbben. Azonnal engedelmeskedik. Hova vezet ez? Legközelebb már kétszer vagy többször is megütöm? Arra tanítja a gyerek a szülőt ezzel, hogy ha azt akarod, hogy sikeres legyél, üssél?

Mi az optimális lehetőség? Ranschburg Jenő azt javasolja: a szülő feltétel nélkül szolgálja ki az első időszakot. Babakorban a hordozókendő biztosítja a szükséges szimbiózist. És akkor mindig ölbe kívánkozós lesz? Nyafogós? Nem. Azok a gyerekek, akik megkapták a kellő mennyiségű ringatást, dalolást, hároméves korukra sokkal ritkábban kérezkednek ölbe, harmonikus, vidám gyere-kek. Kíváncsibbak, kreatívabbak. A gyerekeknek azt kell megtanulni, hogy érdemes megszólítani a világot, mert a világ reagál. Ha éhes vagyok, ennem ad, ha szomjas vagyok, megitat, ha a pelenkatartalom csíp, kicserélik. Életre szóló tanulás ez. A bátorságot is tanítja. Kereshetem a világban a választ a kérdéseimre. Igaz, ennek kockázata is van, bajok is lehetnek belőle, de érdemes a világot megszólítani. Egy másik típus az, aki mindent úgy csinál, ahogy mások mondják.

- Nekem az a gyerek tetszik, aki keresi a megoldásokat - fogalmaz Ranschburg Jenő. - Ezeket a gyerekeket csecsemőkorukban kiszolgálták. Ez felnőttkorban is látszik. Ma azt mondják: bizalmatlanságra kell nevelni a gyerekeket. De nem. Az emberek kiszámíthatatlanok, mégis a bizalomra kell nevelni a gyerekeket. Különben nem tudnak belekapaszkodni a környezetükbe, nem tudják kinyújtani a csápjaikat, csak azokban bíznak, akikben nem szabad. A bizalomra nevelt ember szelektálni tud. Tisztában van saját egyediségével. Minden emberben megszületik a két ellentétes vágy: Olyan szeretnék lenni, mint a többiek. Más szeretnék lenni, mint a többiek. A gondozott, kiszolgált gyerek képes ezt az ellentétet kezelni. A használat előtt felrázandó típus az egyiket feladja, és nem szeretne más lenni, csak olyan, mint a töb-biek. Sok ember számára csalódás ifjú apukának, anyukának lenni. Nem ilyen lovat akartam. A szülő-gyerek viszony meghatározó, hogy milyen gyerek lesz a babából. Örökre elromlott kapcsolat is lehet.

A pszichológus beszélt arról a szeretetről is, amit a magyar nyelv a birtokviszonnyal fejez ki: az én anyukám, az én gyerekem . Nem különb a többinél, de az enyém. Mikor jelenik meg a különbségtétel? A három hónapos baba még mindenkire visszamosolyog. A hat hónapos már összehúzza a szemöldökét egy idegen arc láttán, mintha azt kérdezné: ki a fene vagy te? Vagy elsírja magát. Ez a különbségtétel nagyon fontos a szeretet fejlődésében. Ez egy önző érzés, ezt tanítjuk meg a gyerekeknek. Képes-e szeretni? Képes-e, hogy értékelje a feléje irányuló szeretetet? Van, aki nem. Akit úgy nevelnek, hogy kiszolgálnak, az megtanul szeretni. Nehezen szokik be az óvodába, bölcsődébe? Persze, hiszen elvették attól, aki neki a biztonságot, a nyugalmat, az életet jelenti. A gyerek csak a méltánytalanságot éli át. Ha könnyen szokik be, ott baj van. Egy hároméves gyerek tiltakozzék! Az is baj, ha tartósan remekül van az anyuka nélkül. Megfigyelték: ha az anyuka kimegy a szobából, majd visszajön, a gyerek szalad oda, öleli át - ez biztos kötést jelent. Ez a gyerek gyanakvó, ha idegennel marad kettesben, de nem teljesen passzív. Bizonytalan a kötés, ha képtelen az idegennel szóba állni. Belerúg, megüti anyut, ha visszajön. Ez azt jelzi, a szülő kiszámíthatatlan, időnként nyújtja, amire a gyereknek szüksége van, időnként nem, és ez a magatartás nem függ a gyerektől. Ez ambivalens kötés (jó erős). A gyerek folyamatosan küzd azért, hogy egy jó szót kapjon. Bizonytalan, ezért ül folyton az anyja szoknyáján. A gyerek fütyül rám, ha tudja, hogy biztonságban van. Ez megadja neki a cselekvés szabadságát.

Egy másfél éves gyerek felfedezi a világot, ha az anyuka a szobában ül, kézimunkázik. A szülőre rá se hederít, totyog mindenhova, akár a másik szobába is. Majd visszajön, belecsap a mama ölébe. Ezt hívják úgy: érzelmi tankolás . Megvan a muníció, megy tovább.

A kétéves gyerek lerázhatatlan, mint az árnyék, úgy követ. Majd eljön a rettenetes 3. év, a harc az önállóságért. Ekkor létrejön egy stabil távolságtartás. A szülő is, a gyerek is tudja, körülbelül mit engedhet meg magának. Megvannak a szabályok, de ha a törvényhozó (szülő) nincs jelen, magával viszi a szabályt. A szülőnek az kéne, hogy a szabály akkor is érvényes legyen, ha nincs ott. Ezért belebújik a gyerek bőrébe , lelkiismeretfurdalást kelt. El-éri, hogy a gyerek akár rácsap a saját kezére, ha rosszat csinál. A pszichoanalízis ezt felettes énnek hívja. A gyerek a lelkében hordozza a szabályrendszert. Így van meg az a szabadsága, hogy bejárhassa a világot.

A 6-7 évesek nagyon konformisták, mégis naponta megszegik a szabályokat, annak ellenére, hogy tudják, mi a jó, mi a rossz. Nem gondolkodnak aztán, hogy ez így helyes-e, csak legfeljebb megszegik a szabályokat. Ez a korai serdülőkort is meghatározza. Sajátos krízis időszaka ez. 9-10 éves korban egyre érdekesebb titkok vannak, amiket a gyerekek nem a szülővel osztanak meg, hanem a társaikkal. Észreveszik, hogy becsaptuk őket, hogy ott vagyunk bennük, ők meg tiltakoznak: engem te belülről ne irányíts, mert én magam akarok lenni .

Majd előjön az alkoholfogyasztás, dohányzás, kimaradások. A szülő reakciója: amíg az én házamban laksz... A gyerek a szabadságáért küzd. De nem azzal a hús-vér szülővel, aki ott áll előtte, hanem azzal, aki 6-8 évvel ezelőtt belebújt . Ő maga akar ítéleteket alkotni, szabályokat hozni. Ha egészen kiűzi magából a szülőt, a szeretetet is kiűzi, ezért veszélyes. Akkor az önszeretéssel, önbecsüléssel baj lesz. Hisz azzal a szeretettel tudja magát szeretni, amivel a szülő szereti őt. De ha meg ez állandósul, önimádó, nárcisztikus lesz. Az ilyen ember nem tud vízszintesen élni , csak maga alá tapossa a másikat. Ez a biciklista, aki felfelé liheg, lefelé tapos. Ez van, ha serdülőkorban elakad a gyerek.

A serdülő dolga, hogy megharcoljon a szülővel. Az a szabadság, amit a gyerek úgy kap, hogy nem harcolt meg érte, az nem jelent semmit. A gyerek küzd, a szülőnek pedig ragaszkodni kell a szabályokhoz, de nem erőszakkal, hanem békés következetességgel.

Sokak szerint ez a küzdelem 20-22 éves korra lezajlik. Ranschburg Jenő azt mondja, hogy 74 éves korig biztosan nem. Nem tud az ember teljesen megszabadulni a szüleitől. Soha nincs teljes autonómia. Ez a pszichológiai halhatatlanság. Meghalunk, de a gyerekeinkben élünk tovább.