A három kívánság

Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek. Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel: – Hej, feleség, ha tudnád, mi történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.

– Ugyan, ne tréfáljon kend, talán bizony kincset talált?

– Meghiszem azt! Hallgass csak ide! Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén? Belerekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világ életemben nem láttam. Biztosan tündér volt. Mondja nekem az a tündér: „Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg." „Hát hogyne segíteném!" – mondtam én. Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikaptam a sárból. Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem, van-e feleségem Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz én szegény vagyok, mint a templom egere. „No, bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül."

– Hallja-e – mondta az asszony –, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára!

– Jól van, jól, hát próbáld meg, kívánj valamit.

– Hát jól van, kívánok. Ó, uram Istenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!

Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt szépen összetekeredve.

– Látod, hogy igazam volt! – mondta a szegény ember. – Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.

A szegény ember elővette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúl a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábas felfordult s a kolbász kifordult a hamuba. Fölpattan az asszony, elkezd lármázni:

– Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!

S abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerivel levenni nem lehetett.

Hej, uram, teremtőm, megszomorodtak mind a ketten, most már mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak?

Mondja az ember:

– Előbb ezt a kolbászt vegyük le.

Próbálja az asszony, nem tudja levenni.

– Hát bizony ezt le kell venni – mondja az asszony – egy kicsit az orrából lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!

– De már azt nem engedhetem!

– Bizony, ha nem, akkor járjon kend kolbásszal!

– De már azt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek!

Istenem, istenem, mit tudjanak csinálni?

– Tudod mit, asszony – mondja az ember –, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról!

– Mit gondol kend, hiszen ez a harmadik kívánság lenne! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok földet, szép házat s mindent!

– Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról.

Mit volt, mit nem tenni, a szegény asszony mégis csak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla. Úgy megették egy ültükben, hogy egy falat sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.