A minta maga a szerelem - Vetró Mihály nemezkészítővel beszélgettünk anyagról, álmokról, a Szombathelyen kapott útravalóról

„A nemez tisztaságot szül, ezért az egeknek tetsző mesterség. A testi tisztaság megteremti a lelki tisztaságot. Minden közös nemezkészítés közös áhítat, közös mulatság, és a nemezen lévő minta a legszebb, az maga a szerelem. Ez visz tovább a lelki utadon" - ezt írták Vetró Mihály könyvébe Nagy Mari és Vidák István textilművészek ajánlásként. A szerzővel beszélgettünk.

- Miért választotta ezt a témát? Honnan, milyen élményanyagból inspirálódik?

- 1985-ben találkoztam először a nemezzel, ezzel az ősi anyaggal, és azóta, mondhatni, minden lépésemnél elkísér. Éppen abban az időszakban kezdte felfedezni Nagy Mari és Vidák István textilművész a középkori Magyarországon még mindennapos, de mára kihalt mesterség nyomait. Nagyon tetszett, ahogy közösséget épített, egyéniséget formált az akkor Kecskeméten kibontakozó nemezművészeti mozgalom. Leginkább az izgatott, hogyan kristályosodott ki a nemezművesség az elmúlt nyolcezer évben, mit adott, mit ad a műveltségünkhöz. Mivel tárgyi emlékei magyar területről nem hagyományozódtak ránk, izgalmas kérdés, hogyan lehetne rekonstruálni egy korai magyar nemezműveltség tárgyi kultúráját. Ennek nyomán kezdtem Közép-Ázsia, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet vándorló pásztornépeit kutatni, akiknek körében ez egy ma is élő hagyomány. Az ő életükhöz évezredek óta hozzátartozik, meghatározza az életformájukat. A nemez nélkül nem alakulhatott volna ki a nagyállattartó, vándorló életforma. Ebben a hatalmas térségben olyan sok közös vonást találunk a módszerekben, a forma- és motívumkincsben, hogy úgy tűnik, feltételezhetünk egy közös gyökeret, amelyből a Közép-Ázsiát Közép-Európával összekötő több száz kilométer széles területen élő és vándorló népek nemezművészete kisarjadt. Ez elmúlt harminc év kutatóútjainak fényképeit kezdtem rendezgetni, válogatni, ennek hatására született meg ez a könyv a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával.

Vetró Mihály 15 éve tanít a párjával, Árvai Anikóval a Nádudvari Népi Kézműves Szakiskolában nemezkészítést. Fotó: Tóth Tímea

- Ön a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Művészeti Intézetben végzett. Kik voltak a meghatározó tanárok, mit kapott tőlük útravalóul?

- Tizenöt éve tanítok párommal, Árvai Anikóval a Nádudvari Népi Kézműves Szakiskolában nemezkészítést. Amíg a népzenének és a néptáncnak már kialakult az egyetemi szintű oktatása, addig a hagyományos tárgyalkotó művészet nem tanulható felsőoktatásban, így ezt szakirányú végzettség nélkül tettük. Amikor a Nyugat-Magyarországi Egyetem a Hagyományok Házával összefogva kísérletet tett a népi kézművesség oktatásának felkarolására, azonnal jelentkeztünk a szombathelyi képzésre. Sajnos a szak rövid életű volt. A Szombathelyen töltött három év szélesítette látókörünket, elsősorban a kortárs művészet irányába nyitottunk, jó volt megélni, hogy a 21. század művészete sem virágozhat ki a sok ezer éves gyökerek tápláló ereje nélkül. Ebben erősített bennünket a szakot elindító Lovas Ilona és a szép emlékű Polgár Csaba textilművész is. Tóth Lívia a nemezkészítés új útjaira vezetett bennünket, míg Tóth Csaba a vizualitás magunk köré épített határait segített tágítani.

- A munkája a hobbija is?

- Szerencsésnek mondhatom magam, mert semmit nem csinálok muszájból, a vágyaim pedig sorra teljesülnek. Ebben is van valamiféle vizualitás, mert amikor elképzelek valamit, ha csak egy pillanatra is, de látok egy belső képet arról, amit szeretnék, s az előbb vagy utóbb beteljesedik, megvalósul anélkül, hogy komolyabb erőfeszítéseket kellene tennem. Nyelvünk varázsa adja talán a kulcsot, mert ha képes vagyok valamire, az általában megjelenik egy belső kép formájában, ami aztán később egy valós képet is megvalósít. Hadd érzékeltessem ezt példával! Úgy utaztam be a fél világot, hogy magam előtt láttam egy képet, mondjuk a Tien-san szent hegyeiről, az ott élő törzsről, vagy egy szibériai manysi sámánról, és egyszer csak ott állok a szent hegyen, vagy beszélgetek a manysi sámánnal. Sokan azt hiszik, ezek anyagi kérdések. Nem azok. Nekem soha nem volt pénzem, soha nem kapaszkodtam görcsösen az anyagi világba. Így annyit mindig kaptam a Teremtőtől, amennyire szükségem volt. Azt hiszem, a képzeleten és a képességeken múlik, hogy csinálhassuk azt, amit szeretnénk. Ezek pedig fejleszthetők.

- Mit gondol az alkotásról, a szabadságról?

- Az alkotás olyan fontos része az életnek, mint a víz vagy a levegő. Ha egy kicsit is komolyan vesszük, hogy a Teremtő saját képére teremtette az embert, abból az következik, mi magunk is valamennyien teremtők vagyunk, és aki nem él ezzel a képességével, eltékozol egy isteni adományt. Annál is inkább fontos szerepe van az alkotásnak, hiszen a bennünket körülvevő világ szerves természetű, vagyis úgy épül fel, hogy minden egyes atomjában benne van a teljes világegyetem összes tudása. A szabadság egy külön kérdés. Akik a szabadság hiányáról panaszkodnak, leginkább saját maguk rabjai. Mindannyian képesek vagyunk kinyitni saját rácsos ablakainkat. A hagyományt sokan a szabadság és az egyéniség korlátjaként fogják fel, ami nagy hiba. Sokkal inkább útmutatásként kellene használnunk, hiszen az évezredek alatt kialakult és letisztult tudásanyagot nem vagyunk képesek a semmiből egy emberélet alatt újra és újra felfedezni, kitalálni.