A sehová sem induló lakókocsi

Bár a lelke mélyén tudja, hogy mindjárt vége a rövid ujjú pólók, a szökőkutak körüli üldögélés és a kitárt lelkek szezonjának, a végtelenül szabad élet illúziója átmenetileg is egészen kellemes érzés.

A valóságtól való elrugaszkodás nem tartozik feltétlenül ehhez az illúzióhoz, engem azonban egy különösen kellemes napon a kisvárosi vasútállomás közelében álló lakókocsi mégis elbűvölt. Álltam a drótkerítés előtt, amely mögött a lakókocsit „lehorgonyozták", bámultam az embermagasra nőtt, ismeretlen növényzet karéjában álló, az amerikai zászló sávjaival és csillagaival, virágokkal és madárkalitkával dekorált szálláshelyet, és azt képzeltem közben, hogy egy világvándor vert itt tanyát, aki ugyan most épp néhány tő paradicsomot termeszt a telken, de a kocsija ablakán nemrég még a Grand Canyon pora és kaktuszvirágok illata áradt befelé. És nemsokára tovább indul majd, vagy ha nem, akkor azért nem, mert élemedett kora miatt nem vándorolhat, ám – ha majd sor kerül a legutolsó útra – a lelke is az angolszász nyelvterületeken mobil home-ként ismert lakókocsiból indul az örökkévalóság felé.

Roppant elégedett voltam ezzel az elképzeléssel, amíg a szállást őrző pitbull meg nem jelent a drótháló mögött, nem sokkal utána pedig a gazdája, egy fiatalember is, aki nagyon jól szórakozott azon, mi mindent képzeltem a lakóhelye köré. Aztán elbeszélte a valóságot.

Ami ugyanis angolszászéknál mobil home, az nálunk téglákra állított kényszerlakhely.

Ebben a lakókocsiban hárman élnek: a mama, a fia és újabban annak barátnője. Az öreg ház, ami eredetileg a telken állt, egy különösen belvizes esztendőben, pár évvel ezelőtt összedőlt. Az önkormányzat szükséglakás híján nem tudott más segítséggel szolgálni a lakhatáshoz, mint ezzel a minden komfortot nélkülöző lakókocsival, amelyben – a dolgok pillanatnyi állása szerint legalábbis úgy tűnik – a család végleg berendezkedett.

A kocsi télen kegyetlenül hideg. Mással nemigen fűthető, mint palackos gázkályhával. Ami viszont a légtérbe üríti az égésterméket, úgyhogy az ablakot résnyire mindig nyitva kell hagyni, következésképpen ott is dől be a hideg.

Vízért a sarokra járnak, a közkúthoz. Ami nem csak azért rossz, mert cipelni kell a vödröket, hanem mert ezt a környéket, ezt az utcát sem kerüli el a város korszerűsödése, és a felújítási munkák kábelei, gödrei közt a lakókocsi lakói idegesítő elemként jönnek-mennek a vizükkel. Az egyik üzlet tulajdonosa szóvá is tette: szégyenfolt ez a cirkuszos kocsi itt, a modernizáció kellős közepén.

Megoldás azonban közel s távol nem látszik. Az itt lakó fiatalember állásnélküli, alkalmi munkákból tartja fenn magát. Anyja ugyan több évtizede ugyanazon a munkahelyen dolgozik, keresetéből azonban éppen csak a legszükségesebbre futja. A telket pedig nem tudják eladni, annak tulajdonosa – az időközben elhunyt apa – másik családot is alapított, örökösből tehát több is van. Akik nem tudnak megegyezni.

Nem hagy nyugton engem ez a lakókocsis történet, kicsit utána olvasok, szokott ez máshol másképpen is lenni?

„A mi lakókocsink szép nagy, úgy 23 láb (hét méter) hosszú. Be van építve a zuhanyozó, a vécé is, de ha utazás közben megállunk, mi mindig építünk magunknak kinti, külön vécét is. Gázzal fűtünk, tökéletes a központi fűtés a kocsiban, ami egy német gyártmányú lakókocsi. Direkt az utazó romáknak gyártják, és bár angol gyártmányú is van, a német jobb, mert azt jobban lehet tisztítani és fűteni."

Mindjárt erre, az angliai, welszi, skót travellerek – utazó cigányok – egyikének levelére bukkanok a világhálón. A levélíró Sarah középkorú nő, felnőtt gyerekekkel, akik már saját lakókocsijukon, de a családdal együtt járják a világot. Egy-egy faluban, farmon megállnak, letáboroznak – munkájukat szívesen fogadják, és tisztességesen meg is fizetik – azután indulnak tovább, mert ez az életformájuk, generációk sora óta.

Van, amikor csak a szűkebb család, öt-hat lakókocsi vándorol egy csoportban – írja a továbbiakban – de olyan is előfordult már, hogy száz kocsi alkotta a karavánt. Ez neki nem tetszett, szerinte a nagy létszám miatt elvész a vándorlás meghitt családiassága.

Az a francia, olasz és német vándorokból álló társaság, amelyikkel néhány éve Visegrád közelében találkoztam, maga készítette ekhós szekereivel a Duna-parton táborozott, és barátságos közlékenységgel beszélt vándorlásairól – amelyet alighanem gyötrelemnek tart mindenki, aki rendszeresen ágyban alszik. Számukra azonban ez az életforma maga a megvalósult szabadság.

A társaság valamennyi tagja játszik valamilyen hangszeren, muzsikájukkal keresnek annyi pénzt, amennyiből megélnek – mesélték, hozzátéve, hogy ha baj van – mondjuk szokatlanul nagy hideg köszönt be, netán beteg lesz valamelyikük – mindig találnak jó embert, aki segít.

Nem sokkal a visegrádi találkozásunk után egy alföldi tanyagazda újságolta: éppen a napokban köszönt el tőle a társaság. Pár napra befogadta őket, a kerítése közelében táboroztak.

– Egyikük esténként kiült oda a farönkre – mutatott a gazda felesége egy távolabbi pontra, ahol éppen ködben úszott a nyárfasor – és úgy játszott a fuvoláján, hogy mindig könnybe lábadt a szemem tőle...

Aztán a kisvárosi, téglára állított lakókocsi környékére vetődöm megint. A pitbullnak, a drótháló mögött, nem tetszik a tőle pár méterre szirénázva közlekedő mentőautó visítása. Pedig már megszokhatta volna: előtte a nagy forgalmú utca, mögötte a folyton dübörgő vasút – köztük a végtelenül szabad élet illúziójának karikatúrája. A lakókocsi, amely nem indul soha, sehová.

Koblencz Zsuzsanna