"Kötelességet éreztem a hazám iránt" - A celldömölki Kazári Józseffel beszélgettünk

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1942. április 12-én a szombathelyi pályaudvarról indultak útnak a III. hadtest szállítmányai a keleti hadműveleti területekre. Ezzel kezdetét vette a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg csapatainak kiszállítása a Donhoz. Majdnem egy évvel később, 1943. január 12-én kezdődött a Don-kanyarban a szovjet Vörös Hadsereg támadása, amelyben magyar részről több mint százezer katona - köztük már az első napon sok Vas megyéből származó - életét vesztette.

A 95 éves celldömölki Kazári József, volt kámoni híradós őrmester - bár kétszer is megfordult az orosz fronton a háború végéig - nem tartozott közéjük. Az egyenes tartású, eltökélt celldömölki ifjú emberre - hiszen 1942 tavaszán, amikor először elindult egy szerelvénnyel Oroszország felé, még csak húszéves volt - az őrangyala vigyázott: ahogy ő mondja, isteni csoda, hogy fagyás, komolyabb betegségek és sebesülések nélkül mindkétszer vissza tudott térni a háború poklából.

„Mintha jóformán most volna" - úgy emlékszik azokra az időkre. És szívesen mesél, hogy az utána jövő generációk okuljanak - tankönyvek helyett ő maga a két lábon járó történelem. A 19 évesen a celldömölki villanytelepen irodistaként dolgozó fiatal Pápára járt gép- és gyorsíró iskolába. Ott olvasta egy hirdetésben, hogy önkénteseket toboroznak, ki lehet menni az orosz frontra. Benne pedig munkált a haza iránti kötelesség, harcolni akart a Vörös Hadsereg ellen.

Kazári József az otthonában: „Mintha jóformán most volna" - úgy emlékszik a doni időkre Fotó: Szendi Péter

Kérvényt adott hát be, amire két hónap múlva érkezett válasz: várják Budapestre, az Aréna úti gépkocsizó gyalogsághoz. 1941 őszén bevonult, gyorskiképzést kapott, arra számított, hogy utánpótlásként kimehet a frontra. De mivel a gyorshadtest december elején visszatért, erre nem került sor. Közben tudomása lett arról, hogy a kámoni híradósok áprilisban készülnek Oroszországba - az áthelyezését kérte és meg is kapta hozzájuk. Márciusban már Kovárszky Gyula zászlós tiszti legénye volt.

Április 12-én indult el a szerelvényük a szombathelyi vasútállomásról Oroszországba. (A magyar csapatok közül elsőnek a szombathelyi III. hadtest érkezett meg. Egy állomáshely után május közepén Kurszkba jutottak, június végén pedig támadás indult Tyim ellen, ahol komoly ellenállásra találtak, de gyors ütemben nyomultak keletre. A cél az volt, hogy mielőbb előretörjenek a Donig.)A Dontól 10-12 kilométerre volt a táborhelyük, onnan hordták ki őket az oroszok ellen.

A tyimi támadás előtti napon imakönyvet kaptak, rajta a felirattal: Ima távol a hazától, messze Oroszföldön. Ezt a zubbonya szíve feletti zsebébe tette József és ott tartotta a háború végéig. Kiegészítette egy fohásszal a Szűz-anyához - ezek együtt „erőt, bátorságot és szerencsét hoztak neki a háború végéig". Jóska bácsi naplót írt a katonaságnál töltött éveiről, egyebek között „egy kislánnyal való levélváltásáról", amelyet a háború rekesztett be. Az, hogy a Vörös Hadsereg 1943. január 12-én, mínusz 30-35 fokos hidegben az arcvonal északi részén, az urivi hídfőből kiindulva áttörte a magyar vonalat, majd két nap múlva délen, a scsucsjei hídfőben ötven kilométer szélességben áttörte a védelmet. Jóska bácsi személyes sorai így szólnak: „Több levélváltás nem történt, mert 1943. január 12-én megindult az orosz támadás. A kislánytól kapott szentképet az imakönyvemben helyeztem el...

Az oroszok a doni arcvonal áttörése után nyugat felé nyomultak előre. Mi, körülbelül 8 ezer fő, be lettünk kerítve. Pár nap múlva támadásokat intéztek ellenünk. Éjjel-nappal lőtték a falunkat. Én egy rajjal, a dombtetőn, a szélmalomnál voltam tüzelőállásban. Igen szerettem a golyószóróval bánni, amire még Budapesten képeztek ki. Első szerencsém: Makrai barátom adja a kezembe a golyószórótárt, amint veszem el tőle, abban a pillanatban ellőtték a keze fejét..." 1943. január 27-én hajnalban megkezdték a visszavonulást, elindultak gyalog északnak a rettenetes orosz télben. Elérték a Voronyezsből jövő német csapatokat, de utóvédharcokat kellett folytatniuk. Állandó menetelésük körülményeiről, arról, hogy sokszor lángoló falvakon mentek keresztül, így számol be: „35-40 fokos hideg volt, szállásunk a szabad ég alatt.

Emlék a frontról: a húszéves Kazári József egy orosz lóval Fotó: Szendi Péter

Az éjszakát legtöbbször az általunk rakott tűz körül töltöttük. Ha lakásba jutottunk néha-néha, a padláson, mint a heringek, úgy voltunk összezsúfolva. Élelem nem volt. Lovakat lőttek le, még ki sem múltak szegények, nekik estünk, hogy húshoz jussunk. A vermekben talált burgonyát német csajkába rakva, beleszórva egy kis húst, havat főztünk meg. Aki leült pihenni, az az út szélén lelte a halálát, megfagyott." Sztarij Oszkol előtt aknavetők tüze zúdult a katonákra. Ott lelte halálát Kazári József barátja, Vida Jenő, aki fagyott lábakkal egy szánkón feküdt a vasúti pálya egyik oldalán - és ott érte a második nagy szerencse a celli híradóst, aki pillanatokkal előbb átugrott a pálya túlsó oldalára.

A viszontagságaik folytatódtak: térdig érő hóban bukdácsoltak, az orosz katonák az erdőből lőtték őket, mindenki menekült, amerre látott. Tyim felé, majd onnan továbbmenetelve nem bízhattak másban, csak a szerencsében, ami ismét csak Jóska bácsira köszönt, amikor egy cukorgyárhoz értek, ahová a német őrök nem engedték be a magyarokat. Mígnem jött egy német szánkó, amin egy német katona utazott. Amikor bement a gyárba, felkapta a köpenyét,  beszaladt a cukorgyárba és kihozott egy fél zsák cukrot.  Nekiestek, ették, amennyi csak beléjük fért.  Továbbhaladtak Szudzsába, ahol csodák csodája, találkozott Kovárszky Gyulával,  akit  a visszavonulás alatt  nem látott.

Megölelték egymást,  és  együtt mentek el a tisztek szálláshelyére. Másnap sebesültszállító vonat érkezett Magyarországról. Szegedre jutott vele Jóska bácsi, az ottani hadikórházba utaztak érte a szülei Celldömölkről.1943 márciusa már a kámoni híradóslaktanyában érte a doni hőst, aki nemsokára újra készülődött ki a frontra, akkor már mint a híradós zászlóalj élelmezője. És ismét csak épségben hazatért. Tovább élni, családot alapítani, gyerekeket nevelni, dolgozni és tanúskodni a Don-kanyarban vívott harcokról, a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezeteinek egyikéről.