Ebben a pörgős világban az elmúlásról beszélni szinte természetellenes

Budapest után Szombathelyen jött létre a súlyos állapotú, daganatos betegek otthoni ápolásával foglalkozó, mentális segítséget, a hozzátartozóknak is lelki támaszt nyújtó Hospice Alapítvány.

- Megtisztelő felkérés volt a kuratóriumi tagság Ruzsa Ágnes és Kolonics Zsuzsa mellett 1998-ban. Lehetőséget kaptam közvetlenül ágyközelből megtapasztalni ezt a nem látványos, mai értelemben véve nem sikeres, gyakran emberfeletti energiákat mozgósító hivatást a gyakorlatban. Ma a gyógyult beteg a siker mérőfoka. Valakit elkísérni a túlpartig, nap-nap után megtapasztalni, hogy erőtlenebb lesz, de még nem adja fel, a segítőnek is nagy erőpróba. Ki-ki hite, vérmérséklete alapján háborog, szitkozódik, vagy éppen bámulatos belenyugvással és lelki békével a szívében fogadja el a megváltoztathatatlant. Itt véget ér a földi tudomány.

Az örök kérdés: miért? Miért a szenvedés? Miért kell a jóknak szenvedniük?

- Megnyugtatóan bölcs választ kaptam egyszer a kérdésemre: Ne gondolkodj, imádkozz. Ez titok, odaát megtudod. A recept nálam bevált. Bár még ideát vagyok. Ebben a mai légy mindig fiatal, pörögj, gyorsulj világban az elmúlásról beszélni szinte természetellenes. Nem az élet része. Hallgatás veszi körül. Hogy mégis elviselhető legyen, van, ahol kifestik a halottak arcát, haját, hogy ne legyenek visszataszítóak, a gyerekeket távol tartják a temetéstől. Ne legyen rossz élményük. Valószínű a filmekből, csatornákból kiömlő halálfolyam, gyilkosság nem kelt félelmet bennük. Egyes német filozófusok a halálról tudni nem akarókat der Mann helyett das Mann-ra minősítettek.

Dr. Asbóth Mária a Máltai Szeretetszolgálat szombathelyi vezetője. Itt a máltaiak jótékonysági estjén látható  (Fotó: archív/Horváth Csaba)

Dr. Asbóth Mária személyes élményeit is megosztotta velünk.

- 12 éves voltam, amikor először láttam halottat. A nagynénémet. Békésen, sápadtan, mintha aludt volna. Novemberi hajnal volt. Gyertyát gyújtottunk és imádkoztunk. Több idős rokonnal éltünk együtt a történelem vihara hozzánk sodorta őket , így a halálra való felkészülés nem volt félelmetes. A családunkban gondoskodtak arról, hogy a távozni készülők lélekben időben elkészüljenek az útra, az Úrral való találkozásra. Ma sokszor lehet hallani, hogy ne hívjunk papot, mert megijed szegény, azt hiszi, hogy meghal. Mintha nem érezné a távozó, hogy mennie kell! Érthetetlen szeretetből hagyják gyötrődni. Pedig bárhogy is élt, ilyenkor lenne a legnagyobb szükség a Teremtőjével való őszinte beszélgetésre! Emlékszem nagyanyám utolsó sóhajára és ahogy nagyapám felsírt. Aztán a mosdatás, öltöztetés, közben a csendes ima. Együtt voltunk mellette. Összekapaszkodtunk a fájdalomban abban a biztos tudatban, hogy találkozni fogunk egy másik világban. Anyukám nemrég tért meg az örök hazába. Sajnos élete utolsó két napját nem itthon töltötte. De néhány órát mellette voltunk, elmondtuk kedves imádságait, megköszöntük az életét és lelkünkkel megérintettük a földi világból távozó lelkét.

Dr. Asbóth Mária így folytatta:

- Az öröklét sziklaszilárd tudatában megmagyarázhatatlan és szánandó a pénz, a hatalom beteges imádata számomra. A Teremtő által ránk bízott gyönyörű világ naponkénti meggyalázása. A jáki szarvasok csapdába szorítása, a közel s távol dúló háborúk, a lefejezett emberek vére. Háromdimenziós világunk nagyon szürke és szegény lenne minden evilági fénye, túlharsogása és színkavalkádja ellenére is , ha az életünk így, itt, örökre véget érne. Ha az ember elcsendesül, és erre most jó alkalom az emlékező ünnep, érzi a test nélküli világban, az örökkévalóságban létező lelkek, a szerettei közelségét. Egy-egy kilátástalannak látszó helyzetben még a segítségüket is. Mert a halál hatalma csak átmeneti.