Egyszer volt: 22 éve nincs köztünk Rózsa Béla

Természetesen e fura happening híre futótűzként elterjedt, jóízű kacagásra fakasztva mindenkit. Én Nagy Gáspár költő barátomtól értesültem róla Budapesten, mikor szekerem rúdja már Szombathely irányába mutatott. (A hiteles történetet később magától az elkövetőtől is hallhattam, ki még sok év után is a nemes harag pírjával az arcán tettét büszkén vállalta: Azért, kérlek, ez mégis csak botrány volt, édes öregem... )

Ilyen és ehhez hasonló történetek tucatjai avatták a szombathelyi művészvilág közismert és közszeretetnek örvendő alakjává, s ez a manós, bohém kedély, s a végtelenül finom, kulturált, minden jó iránt lelkesülő, minden értéket felkaroló, segítő szándék tette mindenki Bélájává, s takarta el jellemének más, igazán fontos értékeit. Hűség, becsület, szakmai alázat, megalkuvásra képtelen igényesség. Ezek az erények abban a korban sem jelentettek zöld utat az érvényesüléshez. Annál inkább az önsorsrontáshoz. Tehetségét, tudását, tisztességét senki sem vonta kétségbe. A maga módján még konformista is tudott lenni.Tisztelte a tekintélyeket. Nem tolta magát előtérbe. Segített, aládolgozott azoknak, akik erre rászorultak. Hálát nem várt, de a hálátlanság időnként elszomorította. Időnként kitört, időnként megmakacsolta magát, s nem adta a nevét olyasmihez, amit színvonaltalannak vagy kártékonynak tartott. Leginkább a szakmai illetéktelenséget és a butaságot gyűlölte. Ez szította fel benne azt a plebejus bátorságot, civil kurázsit, hogy képes volt dolgokra néha nemet mondani, akár a saját kárára is.

Egyszer volt, itt Szombathelyen, itt Vas megyében egy ember. Nem volt rendkívüli ember. Azt is mondhatnánk, hogy rendkívül rendkívülietlen ember volt. Örült és bánkódott, szerette anyját, apját, testvérét, imádta feleségét, gyermekeit, munkáját. Volt egy magányos, titkos élete is, szerette a könyveket, az írókat, a képzőművészetet, a zenét. Szerette az ezotériát, kedvenc korszaka volt a manierizmus. Miközben egyre értelmetlenebbé lett körülötte a világ, egyre több örömforrást fakasztott benne ez a rejtett dimenzió, és a barátok, és a bor.

Tevékenységének ismerete nélkül, írott hagyatékának feldolgozása nélkül nem írható meg Vas megye kultúrtörténetének némely fejezete. A Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtáré, vagy az Életünk című irodalmi folyóiraté. A megújult, napraforgóként az egyetemes magyar irodalom felé fordult Életünk szerkesztőjeként Rózsa Béla volt a folytonosság biztosítéka. Ő, aki szinte a kezdetektől fogva ott volt a periodika, majd a kéthavi folyóirat szerkesztői, meghatározó munkatársai között. Ő, akinél Vas megye irodalmi, kulturális hagyományait kevesen ismerték jobban. S akinek munkája nyomán az igazi, nem provinciális vasi értékek továbbra is jelen voltak, sőt, kiteljesedtek a folyóirat hasábjain.

Bár huszonkét éve nincs közöttünk, barátai, ismerősei szinte mindennap felidézik szavait, a hozzá fűződő történeteket, szeretetreméltó lényét. Legirigylésreméltóbb képessége a választani tudás képessége volt.Vezére valóban bensejéből vezérelte.Tévedhetett, tévedett is - ki nem -, de választásai mellett kitartott.

Senki sem meghalni megy a csatába, hanem fut a szégyen elől, hogy nem vesz részt benne. Senki sem azért értelmiségi, hogy elárulja a szív és az ész parancsait. Ha valaki fel tud szabadulni a kísértések alól, létezése könnyűvé, tiszta örömmé válik, még ha ez a létezés mázsás súlyokkal terheli is. Mint amikor a felhők mögül kisüt a nap, olyan a felismerés: az egyetlen ősjog, ami az emberé, hogy választhat. Elindulhat befelé.

Rózsa Béla ember volt, esendő, de nem volt adós a szeretettel. Mikor néha poharát a szemüvegéhez koccintotta, tündöklő magányát, magányos méltóságát ünnepelte.