Értelmiségi sorsok a láthatáron

- Írtál egy könyvet, amelyben ott van a korabeli Szombathely, és ami már per tárgya is volt. Mi volt a szándék? Tisztelgés az 50 esztendős szombathelyi felsőoktatás, vagy a legendás népművelő-könyvtárosok előtt?

- A főiskola ötven évének felét dolgozza fel a könyv, s csak érinti a pécsi kihelyezett tanárképzést. Alapvetően az évfordulóra gondoltam, amikor írtam, de erősen inspirált Szalay László főigazgató fantasztikus élménytömege is. Sokat mesélt életéről, a főiskola fejlesztéséről, megannyi történettel színezve. És mindezt szerette vona valamiképpen formába önteni. Nos, én lettem a formázó, a jubileumra meg is született ez a szubjektív iskolatörténet. Egyik harmadát Szalay László emlékezése, a második harmadát-felét pedig azok az interjúk teszik ki, amelyek az első évfolyamtól a huszonötödikig ívelnek. A megszólaló, egykori hallgatók részint a saját pályájukat tárják elénk, másrészt pedig visszaemlékeznek korabeli élményeikre. Volt, akiből falusi népművelő, másból meg újságíró, politikus lett. Mindenki a saját szemüvegén láttatja a kort.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazatér egy román határ melletti cigánytelepre. Kis földjét eladja, felköltözteti a családot Budapestre, illetve egy csepeli cigánytelepre. Azért, hogy a fiai iskolába járjanak. Az egyik fia Choli-Daróczi József, Dávid apja, aki nagyszerű író, költő, műfordító lesz. A testvérek szakmát szereznek, aztán meg tanítói diplomát. Az ő gyerekeik pedig már nyelveket beszélnek, jó diplomára hajtanak. Nagyon sematizálva: az első generáció kijön a putriból, a második szakmát szerez, a harmadik diplomás értelmiségi.

Csak hát ez fordítva is áll. A nagyapa nem dolgozott, a fia sem, az ő gyereke pedig már a harmadik generációs munkanélküli. Van tehát spirál fölfelé és van lefelé is. Csak a kisebbségi és a többségi társadalom értelmes kiegyezésén fordulhat meg a cigányság sorsa. A tizenöt életút ehhez adhat erőt és muníciót.

- Milyen emlékeket őrzöl a képzős évekről, amelyek sokak szerint legendásak voltak?

- Tényleg azok... Az ELTÉ-re jelentkeztem, nem vettek fel, szabályosan átirányítottak Szombathelyre. Azt sem tudtam, mi az a népművelés. Beteghordóból lettem diák, csodálatos három éven át. Nem emlékszem arra, konkrétan mit is tanultunk, de szerencsére létezik érzelmi emlékezet is. Rengeteget kaptam az iskolától, és hiszek abban, amit Szalay László úgy fogalmazott meg: szombathelyi szellemiség.

- Írtál egy könyvet, amelyben ott van a korabeli Szombathely, és ami már per tárgya is volt. Mi volt a szándék? Tisztelgés az 50 esztendős szombathelyi felsőoktatás, vagy a legendás népművelő-könyvtárosok előtt?

- A főiskola ötven évének felét dolgozza fel a könyv, s csak érinti a pécsi kihelyezett tanárképzést. Alapvetően az évfordulóra gondoltam, amikor írtam, de erősen inspirált Szalay László főigazgató fantasztikus élménytömege is. Sokat mesélt életéről, a főiskola fejlesztéséről, megannyi történettel színezve. És mindezt szerette vona valamiképpen formába önteni. Nos, én lettem a formázó, a jubileumra meg is született ez a szubjektív iskolatörténet. Egyik harmadát Szalay László emlékezése, a második harmadát-felét pedig azok az interjúk teszik ki, amelyek az első évfolyamtól a huszonötödikig ívelnek. A megszólaló, egykori hallgatók részint a saját pályájukat tárják elénk, másrészt pedig visszaemlékeznek korabeli élményeikre. Volt, akiből falusi népművelő, másból meg újságíró, politikus lett. Mindenki a saját szemüvegén láttatja a kort.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazatér egy román határ melletti cigánytelepre. Kis földjét eladja, felköltözteti a családot Budapestre, illetve egy csepeli cigánytelepre. Azért, hogy a fiai iskolába járjanak. Az egyik fia Choli-Daróczi József, Dávid apja, aki nagyszerű író, költő, műfordító lesz. A testvérek szakmát szereznek, aztán meg tanítói diplomát. Az ő gyerekeik pedig már nyelveket beszélnek, jó diplomára hajtanak. Nagyon sematizálva: az első generáció kijön a putriból, a második szakmát szerez, a harmadik diplomás értelmiségi.

Csak hát ez fordítva is áll. A nagyapa nem dolgozott, a fia sem, az ő gyereke pedig már a harmadik generációs munkanélküli. Van tehát spirál fölfelé és van lefelé is. Csak a kisebbségi és a többségi társadalom értelmes kiegyezésén fordulhat meg a cigányság sorsa. A tizenöt életút ehhez adhat erőt és muníciót.

- Milyen emlékeket őrzöl a képzős évekről, amelyek sokak szerint legendásak voltak?

- Tényleg azok... Az ELTÉ-re jelentkeztem, nem vettek fel, szabályosan átirányítottak Szombathelyre. Azt sem tudtam, mi az a népművelés. Beteghordóból lettem diák, csodálatos három éven át. Nem emlékszem arra, konkrétan mit is tanultunk, de szerencsére létezik érzelmi emlékezet is. Rengeteget kaptam az iskolától, és hiszek abban, amit Szalay László úgy fogalmazott meg: szombathelyi szellemiség.

- Írtál egy könyvet, amelyben ott van a korabeli Szombathely, és ami már per tárgya is volt. Mi volt a szándék? Tisztelgés az 50 esztendős szombathelyi felsőoktatás, vagy a legendás népművelő-könyvtárosok előtt?

- A főiskola ötven évének felét dolgozza fel a könyv, s csak érinti a pécsi kihelyezett tanárképzést. Alapvetően az évfordulóra gondoltam, amikor írtam, de erősen inspirált Szalay László főigazgató fantasztikus élménytömege is. Sokat mesélt életéről, a főiskola fejlesztéséről, megannyi történettel színezve. És mindezt szerette vona valamiképpen formába önteni. Nos, én lettem a formázó, a jubileumra meg is született ez a szubjektív iskolatörténet. Egyik harmadát Szalay László emlékezése, a második harmadát-felét pedig azok az interjúk teszik ki, amelyek az első évfolyamtól a huszonötödikig ívelnek. A megszólaló, egykori hallgatók részint a saját pályájukat tárják elénk, másrészt pedig visszaemlékeznek korabeli élményeikre. Volt, akiből falusi népművelő, másból meg újságíró, politikus lett. Mindenki a saját szemüvegén láttatja a kort.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazatér egy román határ melletti cigánytelepre. Kis földjét eladja, felköltözteti a családot Budapestre, illetve egy csepeli cigánytelepre. Azért, hogy a fiai iskolába járjanak. Az egyik fia Choli-Daróczi József, Dávid apja, aki nagyszerű író, költő, műfordító lesz. A testvérek szakmát szereznek, aztán meg tanítói diplomát. Az ő gyerekeik pedig már nyelveket beszélnek, jó diplomára hajtanak. Nagyon sematizálva: az első generáció kijön a putriból, a második szakmát szerez, a harmadik diplomás értelmiségi.

Csak hát ez fordítva is áll. A nagyapa nem dolgozott, a fia sem, az ő gyereke pedig már a harmadik generációs munkanélküli. Van tehát spirál fölfelé és van lefelé is. Csak a kisebbségi és a többségi társadalom értelmes kiegyezésén fordulhat meg a cigányság sorsa. A tizenöt életút ehhez adhat erőt és muníciót.

- Milyen emlékeket őrzöl a képzős évekről, amelyek sokak szerint legendásak voltak?

- Tényleg azok... Az ELTÉ-re jelentkeztem, nem vettek fel, szabályosan átirányítottak Szombathelyre. Azt sem tudtam, mi az a népművelés. Beteghordóból lettem diák, csodálatos három éven át. Nem emlékszem arra, konkrétan mit is tanultunk, de szerencsére létezik érzelmi emlékezet is. Rengeteget kaptam az iskolától, és hiszek abban, amit Szalay László úgy fogalmazott meg: szombathelyi szellemiség.

- Írtál egy könyvet, amelyben ott van a korabeli Szombathely, és ami már per tárgya is volt. Mi volt a szándék? Tisztelgés az 50 esztendős szombathelyi felsőoktatás, vagy a legendás népművelő-könyvtárosok előtt?

- A főiskola ötven évének felét dolgozza fel a könyv, s csak érinti a pécsi kihelyezett tanárképzést. Alapvetően az évfordulóra gondoltam, amikor írtam, de erősen inspirált Szalay László főigazgató fantasztikus élménytömege is. Sokat mesélt életéről, a főiskola fejlesztéséről, megannyi történettel színezve. És mindezt szerette vona valamiképpen formába önteni. Nos, én lettem a formázó, a jubileumra meg is született ez a szubjektív iskolatörténet. Egyik harmadát Szalay László emlékezése, a második harmadát-felét pedig azok az interjúk teszik ki, amelyek az első évfolyamtól a huszonötödikig ívelnek. A megszólaló, egykori hallgatók részint a saját pályájukat tárják elénk, másrészt pedig visszaemlékeznek korabeli élményeikre. Volt, akiből falusi népművelő, másból meg újságíró, politikus lett. Mindenki a saját szemüvegén láttatja a kort.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazatér egy román határ melletti cigánytelepre. Kis földjét eladja, felköltözteti a családot Budapestre, illetve egy csepeli cigánytelepre. Azért, hogy a fiai iskolába járjanak. Az egyik fia Choli-Daróczi József, Dávid apja, aki nagyszerű író, költő, műfordító lesz. A testvérek szakmát szereznek, aztán meg tanítói diplomát. Az ő gyerekeik pedig már nyelveket beszélnek, jó diplomára hajtanak. Nagyon sematizálva: az első generáció kijön a putriból, a második szakmát szerez, a harmadik diplomás értelmiségi.

Csak hát ez fordítva is áll. A nagyapa nem dolgozott, a fia sem, az ő gyereke pedig már a harmadik generációs munkanélküli. Van tehát spirál fölfelé és van lefelé is. Csak a kisebbségi és a többségi társadalom értelmes kiegyezésén fordulhat meg a cigányság sorsa. A tizenöt életút ehhez adhat erőt és muníciót.

- Milyen emlékeket őrzöl a képzős évekről, amelyek sokak szerint legendásak voltak?

- Tényleg azok... Az ELTÉ-re jelentkeztem, nem vettek fel, szabályosan átirányítottak Szombathelyre. Azt sem tudtam, mi az a népművelés. Beteghordóból lettem diák, csodálatos három éven át. Nem emlékszem arra, konkrétan mit is tanultunk, de szerencsére létezik érzelmi emlékezet is. Rengeteget kaptam az iskolától, és hiszek abban, amit Szalay László úgy fogalmazott meg: szombathelyi szellemiség.

- A főiskola ötven évének felét dolgozza fel a könyv, s csak érinti a pécsi kihelyezett tanárképzést. Alapvetően az évfordulóra gondoltam, amikor írtam, de erősen inspirált Szalay László főigazgató fantasztikus élménytömege is. Sokat mesélt életéről, a főiskola fejlesztéséről, megannyi történettel színezve. És mindezt szerette vona valamiképpen formába önteni. Nos, én lettem a formázó, a jubileumra meg is született ez a szubjektív iskolatörténet. Egyik harmadát Szalay László emlékezése, a második harmadát-felét pedig azok az interjúk teszik ki, amelyek az első évfolyamtól a huszonötödikig ívelnek. A megszólaló, egykori hallgatók részint a saját pályájukat tárják elénk, másrészt pedig visszaemlékeznek korabeli élményeikre. Volt, akiből falusi népművelő, másból meg újságíró, politikus lett. Mindenki a saját szemüvegén láttatja a kort.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazatér egy román határ melletti cigánytelepre. Kis földjét eladja, felköltözteti a családot Budapestre, illetve egy csepeli cigánytelepre. Azért, hogy a fiai iskolába járjanak. Az egyik fia Choli-Daróczi József, Dávid apja, aki nagyszerű író, költő, műfordító lesz. A testvérek szakmát szereznek, aztán meg tanítói diplomát. Az ő gyerekeik pedig már nyelveket beszélnek, jó diplomára hajtanak. Nagyon sematizálva: az első generáció kijön a putriból, a második szakmát szerez, a harmadik diplomás értelmiségi.

Csak hát ez fordítva is áll. A nagyapa nem dolgozott, a fia sem, az ő gyereke pedig már a harmadik generációs munkanélküli. Van tehát spirál fölfelé és van lefelé is. Csak a kisebbségi és a többségi társadalom értelmes kiegyezésén fordulhat meg a cigányság sorsa. A tizenöt életút ehhez adhat erőt és muníciót.

- Milyen emlékeket őrzöl a képzős évekről, amelyek sokak szerint legendásak voltak?

- Tényleg azok... Az ELTÉ-re jelentkeztem, nem vettek fel, szabályosan átirányítottak Szombathelyre. Azt sem tudtam, mi az a népművelés. Beteghordóból lettem diák, csodálatos három éven át. Nem emlékszem arra, konkrétan mit is tanultunk, de szerencsére létezik érzelmi emlékezet is. Rengeteget kaptam az iskolától, és hiszek abban, amit Szalay László úgy fogalmazott meg: szombathelyi szellemiség.

- A főiskola ötven évének felét dolgozza fel a könyv, s csak érinti a pécsi kihelyezett tanárképzést. Alapvetően az évfordulóra gondoltam, amikor írtam, de erősen inspirált Szalay László főigazgató fantasztikus élménytömege is. Sokat mesélt életéről, a főiskola fejlesztéséről, megannyi történettel színezve. És mindezt szerette vona valamiképpen formába önteni. Nos, én lettem a formázó, a jubileumra meg is született ez a szubjektív iskolatörténet. Egyik harmadát Szalay László emlékezése, a második harmadát-felét pedig azok az interjúk teszik ki, amelyek az első évfolyamtól a huszonötödikig ívelnek. A megszólaló, egykori hallgatók részint a saját pályájukat tárják elénk, másrészt pedig visszaemlékeznek korabeli élményeikre. Volt, akiből falusi népművelő, másból meg újságíró, politikus lett. Mindenki a saját szemüvegén láttatja a kort.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazatér egy román határ melletti cigánytelepre. Kis földjét eladja, felköltözteti a családot Budapestre, illetve egy csepeli cigánytelepre. Azért, hogy a fiai iskolába járjanak. Az egyik fia Choli-Daróczi József, Dávid apja, aki nagyszerű író, költő, műfordító lesz. A testvérek szakmát szereznek, aztán meg tanítói diplomát. Az ő gyerekeik pedig már nyelveket beszélnek, jó diplomára hajtanak. Nagyon sematizálva: az első generáció kijön a putriból, a második szakmát szerez, a harmadik diplomás értelmiségi.

Csak hát ez fordítva is áll. A nagyapa nem dolgozott, a fia sem, az ő gyereke pedig már a harmadik generációs munkanélküli. Van tehát spirál fölfelé és van lefelé is. Csak a kisebbségi és a többségi társadalom értelmes kiegyezésén fordulhat meg a cigányság sorsa. A tizenöt életút ehhez adhat erőt és muníciót.

- Milyen emlékeket őrzöl a képzős évekről, amelyek sokak szerint legendásak voltak?

- Tényleg azok... Az ELTÉ-re jelentkeztem, nem vettek fel, szabályosan átirányítottak Szombathelyre. Azt sem tudtam, mi az a népművelés. Beteghordóból lettem diák, csodálatos három éven át. Nem emlékszem arra, konkrétan mit is tanultunk, de szerencsére létezik érzelmi emlékezet is. Rengeteget kaptam az iskolától, és hiszek abban, amit Szalay László úgy fogalmazott meg: szombathelyi szellemiség.

- A főiskola ötven évének felét dolgozza fel a könyv, s csak érinti a pécsi kihelyezett tanárképzést. Alapvetően az évfordulóra gondoltam, amikor írtam, de erősen inspirált Szalay László főigazgató fantasztikus élménytömege is. Sokat mesélt életéről, a főiskola fejlesztéséről, megannyi történettel színezve. És mindezt szerette vona valamiképpen formába önteni. Nos, én lettem a formázó, a jubileumra meg is született ez a szubjektív iskolatörténet. Egyik harmadát Szalay László emlékezése, a második harmadát-felét pedig azok az interjúk teszik ki, amelyek az első évfolyamtól a huszonötödikig ívelnek. A megszólaló, egykori hallgatók részint a saját pályájukat tárják elénk, másrészt pedig visszaemlékeznek korabeli élményeikre. Volt, akiből falusi népművelő, másból meg újságíró, politikus lett. Mindenki a saját szemüvegén láttatja a kort.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazatér egy román határ melletti cigánytelepre. Kis földjét eladja, felköltözteti a családot Budapestre, illetve egy csepeli cigánytelepre. Azért, hogy a fiai iskolába járjanak. Az egyik fia Choli-Daróczi József, Dávid apja, aki nagyszerű író, költő, műfordító lesz. A testvérek szakmát szereznek, aztán meg tanítói diplomát. Az ő gyerekeik pedig már nyelveket beszélnek, jó diplomára hajtanak. Nagyon sematizálva: az első generáció kijön a putriból, a második szakmát szerez, a harmadik diplomás értelmiségi.

Csak hát ez fordítva is áll. A nagyapa nem dolgozott, a fia sem, az ő gyereke pedig már a harmadik generációs munkanélküli. Van tehát spirál fölfelé és van lefelé is. Csak a kisebbségi és a többségi társadalom értelmes kiegyezésén fordulhat meg a cigányság sorsa. A tizenöt életút ehhez adhat erőt és muníciót.

- Milyen emlékeket őrzöl a képzős évekről, amelyek sokak szerint legendásak voltak?

- Tényleg azok... Az ELTÉ-re jelentkeztem, nem vettek fel, szabályosan átirányítottak Szombathelyre. Azt sem tudtam, mi az a népművelés. Beteghordóból lettem diák, csodálatos három éven át. Nem emlékszem arra, konkrétan mit is tanultunk, de szerencsére létezik érzelmi emlékezet is. Rengeteget kaptam az iskolától, és hiszek abban, amit Szalay László úgy fogalmazott meg: szombathelyi szellemiség.

- A főiskola ötven évének felét dolgozza fel a könyv, s csak érinti a pécsi kihelyezett tanárképzést. Alapvetően az évfordulóra gondoltam, amikor írtam, de erősen inspirált Szalay László főigazgató fantasztikus élménytömege is. Sokat mesélt életéről, a főiskola fejlesztéséről, megannyi történettel színezve. És mindezt szerette vona valamiképpen formába önteni. Nos, én lettem a formázó, a jubileumra meg is született ez a szubjektív iskolatörténet. Egyik harmadát Szalay László emlékezése, a második harmadát-felét pedig azok az interjúk teszik ki, amelyek az első évfolyamtól a huszonötödikig ívelnek. A megszólaló, egykori hallgatók részint a saját pályájukat tárják elénk, másrészt pedig visszaemlékeznek korabeli élményeikre. Volt, akiből falusi népművelő, másból meg újságíró, politikus lett. Mindenki a saját szemüvegén láttatja a kort.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazatér egy román határ melletti cigánytelepre. Kis földjét eladja, felköltözteti a családot Budapestre, illetve egy csepeli cigánytelepre. Azért, hogy a fiai iskolába járjanak. Az egyik fia Choli-Daróczi József, Dávid apja, aki nagyszerű író, költő, műfordító lesz. A testvérek szakmát szereznek, aztán meg tanítói diplomát. Az ő gyerekeik pedig már nyelveket beszélnek, jó diplomára hajtanak. Nagyon sematizálva: az első generáció kijön a putriból, a második szakmát szerez, a harmadik diplomás értelmiségi.

Csak hát ez fordítva is áll. A nagyapa nem dolgozott, a fia sem, az ő gyereke pedig már a harmadik generációs munkanélküli. Van tehát spirál fölfelé és van lefelé is. Csak a kisebbségi és a többségi társadalom értelmes kiegyezésén fordulhat meg a cigányság sorsa. A tizenöt életút ehhez adhat erőt és muníciót.

- Milyen emlékeket őrzöl a képzős évekről, amelyek sokak szerint legendásak voltak?

- Tényleg azok... Az ELTÉ-re jelentkeztem, nem vettek fel, szabályosan átirányítottak Szombathelyre. Azt sem tudtam, mi az a népművelés. Beteghordóból lettem diák, csodálatos három éven át. Nem emlékszem arra, konkrétan mit is tanultunk, de szerencsére létezik érzelmi emlékezet is. Rengeteget kaptam az iskolától, és hiszek abban, amit Szalay László úgy fogalmazott meg: szombathelyi szellemiség.

- De van egy harmadik nézőpont is: feldolgoztad az állambiztonsági irattár vonatkozó anyagát. Mire voltál kíváncsi: a besúgókra vagy a módszerekre? Úgy tudom, e tekintetben egy peren már túljutott a könyv.

- Nem az érdekelt, hogy kik súgtak rólunk vagy oktatóinkról. Sokkal inkább az, hogy mennyire volt fontos a hatalom számára a népművelő-, illetve tanárképzés. Azt reméltem, hogy egy sajátos nézőpont kerekedik ki ebből, mármint a tanítóképzőre nézve. Mert hát nem mi mondjuk élményeinket nosztalgikus, párás szemmel, hanem a rólunk jelentők. Tehát arra voltam kíváncsi, hogy mit mondanak az ügynökök, akik ebben az esetben mégiscsak kívülállók. Nos, fogalmam sem volt, hogy mi jön ki a kutatásból... Végül az lett, hogy az akkori jelentések tulajdonképpen pozitívan szólnak rólunk, illetve így jelennek meg a mában.

- Azért a hatalmat nagyon is érdekelte a képző. Mondjuk 1972. március 15-én, amikor is nemzeti lobogóval vonultak a népművelők a szombathelyi Fő téren. A rejtett rendőri filmezéstől a városi pártbizottság rendkívüli üléséig terjedt a gondos figyelem. És mindenki tudta, ki a spicli az évfolyamban.

- Léteztek már akkor is szabadabb szellemű értelmiségi műhelyek, így például a Balázs Béla Filmstúdió vagy a kőszegi filmszemlék holdudvarához tartozó csoportok. Az itt megjelent főiskolásokat tényleg megfigyelték. De hát ez mégiscsak egy vidéki főiskola volt, ahol falusi népművelőket és tanítókat képeztek, nem voltunk fontosak. Mint ahogy az összes megfigyelt háromnegyede sem volt fontos. Arra kellett mindez, hogy az ügynökvilág bebizonyítsa nélkülözhetetlenségét.

Ebből az ügynöki feldolgozásból azért születtek kuriózumok is. Az iratokból derült ki számomra, hogy öt népművelő elhatározta: ha végeznek, akkor egy helyen, egy járásban fognak dolgozni. És ott elosztják a munkát. Kultúrház-igazgatóként lesz köztük filmes, és akkor ő ezt a területet viszi. Vagy lesz ismeretterjesztő, ő meg ebben fedi le a járást. Eredendően romantikus, aranyos történet volt. Mégis azt gyanították egyesek, hogy államellenes összeesküvés csíráját hordozza. Ezért megfigyeltették a csoportot, mégpedig annak az egyik tagjával... De amúgy sem lett semmi a szándékból, mert nem volt egyszerre öt hely a járásban. Az ügynök pedig leírta, hogy ez nagyon is pozitív ötlet.

A perről: Kerekes Pál, az utolsó népművelő-könyvtáros évfolyam hallgatója neheztelt meg rám, illetve a könyvre. Egy ügynök minősítette őt, ez megjelent a kötetben, ez lett a vita tárgya. A történet előzménye, hogy a legendás diákklubban október 23-a táján előadást tartott, mégpedig politikai jellegűt. Ez már önmagában vagányságnak számított, ráadásul nem azt mondta, amit akkor elvártak. Rá is szálltak az ügynökök. Az egyikük véleménye került aztán a könyvbe, ez lett a per tárgya. Volna, mert nemrég megegyeztünk, ejtették az ügyet. Pállal korrekt kapcsolatba kerültem, lehet, egyszer még interjúalanyom lesz.

- Szintén most jelent meg, és azonnal nagy figyelmet kapott egy másik könyved, a Kitörők. Ebben tizenöt roma értelmiségit szólaltatsz meg. Köztük olyanokat, mint Szakcsi-Lakatos Béla, Palya Bea vagy Jónás Judit, Pisont István, Daróczi Dávid...

- ...Szegény Dávid, vele együtt dolgoztam a Magyar Hírlapnál, nagyon kedveltem, fájlalom tragikus halálát... Igen, tizenöt életút, mindenféle akad benne. Erre a könyvre úgy kértek fel, de jómagam is azt gondolom, hogy a cigányság gondjainak megoldása az összmagyarság egyik legnagyobb és legsürgetőbb feladata. A második, harmadik generációs, munkán kívüli, putrilétben fel-nőtt emberek sokaságának reménytelenségét kellene feloldani. Ez egy Trianon-méretű problémakör, csak itt nem egy országrész, hanem egy néprész süllyed ki, vész el belőlünk. Ez ugyanolyan csonkítása a magyarságnak, mint a területi volt. Azt szerettem volna felmutatni az interjúkkal a többségi társadalomnak, hogy a cigányok is kitörhetnek a reménytelen élethelyzetből. Ha arra időt, energiát és lehetőséget kapnak. Leíródik, hogy a cigány gyerek jövője a jó tanár kezében van. Bármennyire is lentről jön egy gyerek, ha kap a szülőktől impulzust, mondjuk arra, hogy tanulj tovább, és jó pedagógushoz kerül, szorgalmas, törekvő - akkor sikerülhet kitörnie. Természetesen kell a tehetség, a szorgalom az ő részükről is. De látható, hogy ez egyre több roma fiatalban már megvan.

- Daróczi Dávid sorsa nem azt mutatja, hogy az elsőgenerációs roma értelmiségi tulajdonképpen támfalak nélküli? Mint volt Soós Imre, aki tehetséges parasztgyerekből lett hetek alatt fantasztikusan népszerű színész, ám nem bírt el a súllyal...

- Igen, hasonlóról is szó lehet. Az elsőgenerációs értelmiséginek valóban nincs meg az a lelki, szocializációs háttere, amely védelmet adna, s ahova vissza lehetne vonulni. Neki még egyedül kell állnia az erdőben. Érdekes és tanulságos sors Daróczi Dávidé. Nagyapja az első világháborúban olasz fogságba került. Mint hadifogoly, egy gazdag családnál szolgált. Ott lenyűgözte a miliő. Lakáskultúra, gasztronómia, öltözködés, viselkedéskultúra: látja, hogy létezik egy másik, sokkal szebb és jobb világ is. Hazaté