Szombathelyi Belsikátor - Giovanni, Nicolo, Luigi és a többiek

A kezdeményezés nem bizonyult elég erősnek, a „mediterrán háznak” nevezett épületet lebontották. Ezzel együtt jogosan merül fel a kérdés, valóban volt-e közük olaszoknak ehhez a helyhez. A válasz: igen, volt, két olyan családról is tudunk, amelyik itt élt. A Fő tér 11-es számú ház az 1800-as években a Zanelli család tulajdonában volt. Ennek az épületnek Belsikátor felőli, hosszan hátranyúló szárnya üzleteknek, műhelyeknek adott otthont. Zanelliék még valamikor a XVIII. században Észak-Itáliából érkeztek Szombathelyre.

A Zanelli-ház Belsikátor felőli épületszárnya

Fűszerrel, szövetanyaggal kereskedtek, sőt engedélyük volt a biztosítási ügynöki tevékenység végzésére is. Feltételezhető, hogy olaszországi családi kapcsolataikat több generáción át fenntartották, de az 1800-as évek közepére már teljesen elmagyarosodtak, szombathelyivé váltak. A XIX. század végén a Zanelli köz elnevezés, ami egyet jelentett a Belsikátorral (azaz a Forgóval), hivatalos iratokon is előfordul. Arra, hogy a kis utcának mediterrán jellege legyen, rásegített Medgyes Alajos építész is, aki „velencei ízlésűnek” tervezte meg a másik oldalon álló, 1923-ban elkészült Grünwald-házat. Meglepő véletlen, de a XIX. század végén a város „olasz utcájában”, a Zanelli-házban bérelt műhelyt Giovanni Battista di Gleria olasz vándorköszörűs.

Ő a Friulia tartománybeli Paularóban született. A szűk hegyek között fekvő településen a késes- és köszörűsiparral mintegy 25 család foglalkozott. Ennyi embernek helyben nem akadt munka, ezért sokan vándoriparosnak álltak. Első sorban a szülőföldjükhöz közelebbi, ausztriai területre jártak, de néhányan eljutottak közülük egészen Magyarországig. Közéjük tartozott Giovanni is, akit a szíve itt fogott. Feleségül vette a nemeskoltai Saly Rózát, akivel öt gyermekük született. Előfordulhatott, hogy a műhelyben vagy műhely előtt olasz nyelven folyt a terefere. Alkalmanként benézhetett például Nicolo Chizzolini kőműves, aki a közeli Kereszt utcában, di Gleriáék szomszédságában lakott. Kőművesként került Szombathelyre, aztán itt ragadt. Lehet, hogy ügyes-bajos dolgai intézése közben megállt itt Luigi Melocco építési vállalkozó, aki a várostól több munka elvégzésére is megbízást kapott. Szombathelyen ő készítette többek között a Széll Kálmán utcai Gyöngyös-hidat és a régi víztorony melletti sétány mellvédjét, de dolgozott az ikervári vízierőmű építésénél is. A múlt századforduló táján Szombathelyen két-három tucat olasz élhetett.

Ez a város akkori, harmincezres lélekszámához viszonyítva, alig kimutatható arányt jelent. A Giovannik, Nicolók, Luigik idővel Jánossá, Miklóssá, Lajossá váltak. A Paularóból Szombathelyre került Giovanni megtalálta a számítását. A köszörűs műhelye kis lakatos-üzemmé fejlődött. Már 15 éve itt élt, amikor 1910-ben a város hivatalosan is polgárává fogadta, szombathelyi illetőségű és ezáltal magyar állampolgár lett. 1915-ben a családjával Budapestre költözött, gyermekei közül Antal fejlesztő gépészmérnök, János agrokémikus lett, Viktor pedig a régi családi műhelyt vitte tovább.

A millenniumi emlékfa mellvédje is olasz mester munkája

Az olaszok nemcsak Szombathelyen, hanem a megye más településein is jelen voltak. Az 1800-as évek második felében rendre jöttek hozzánk a vándoriparosok, főleg kőművesek, de nemegyszer komplett építőbrigádok, akik a téglavetéstől az ácsmunkákon át a cserepezésig minden munkát elvégeztek. 1891-92-ben például Őriszentpéteren és környékén Bassanóból jött kőművesek dolgoztak. Kercától Viszákon át Szombathely környékéig még ma is szép számmal állnak olyan házak, amelyet annak idején olaszok építettek. Nagyjából 1880-tól az első világháborúig tartott az az időszak, amikor különösen élénk volt a kapcsolat a hozzánk közelebb eső olasz nyelvterület és a Nyugat-Dunántúl között.

Ez az a kor, amit a „boldog békeidőknek” neveznek.Bár fontos ez az időszak, de az olasz–magyar kapcsolatot még csupán Vas megyét tekintve sem lehet leszűkíteni erre a pár évtizedre. A XVI–XVII. században olasz építészek segítették a vasi várak, így többek között Sárvár, megerősítését. Az 1600-as évek végén Pietro Antonio Conti luganói stukkátor (azaz stukkókészítő) teszi díszessé a kőszegi Szent Jakab-templom oldalkápolnáját. Ő is itt maradt, fiát, Conti Lipótot már magyarországi szobrászként tartják számon.A kapcsolatok nem voltak egyirányúak, magyarok is mentek Olaszországba, alkalmasint az ő sorsukat is érdemes lenne végigkövetni.