Hivatástudat nemtől függetlenül

- Ősi örökség ez - sóhajt fel Mesterházyné Koncz Bernadett, és gondolatban talán ott csatangol Kemenesmagasiban, a Nagy-tó parti házban, ahol az öccsével együtt felnőtt.

- A tóban akkor már nem nagyon volt víz, de a partján rengeteg szederfa állt, tele verebekkel, valahol ott kezdődött a vadászat, a csúzlizással - idézi fel a gyerekkori emlékeket Betti, aki édesapjától örökölte a vadászat iránti szenvedélyét. Számára azonban a vadászat nem hobbi: a megyében ő az egyetlen nő, aki hivatásos vadász.

Koncz Bernadett elmondta, nőként talán többet kell letennie az asztalra, mint a férfi kollégáinak, de úgy érzi, elfogadták Fotó: Gyuron János

- Vadászvizsgát tettem, utána vadgazdálkodási technikus lettem, majd felsőfokú végzettséget szereztem, aztán erdészeti tanulmányokkal is bővítettem ismereteimet. Kedvelem a kihívásokat, és a munkám minden egyes napját így élem meg. Nőként talán sokkal többet kell letennem az asztalra, mint a férfi kollégáknak, de úgy érzem, elfogadtak és kedvelnek. Persze amikor vadászvendégek érkeznek Ausztriából, és szembesülnek azzal, hogy egy nő lesz a kísérőjük a magyarországi vadászatuk során, nem mindig tűnik őszintének a mosoly az arcukon - meséli.

Betti munkanapjait a vadgazdálkodással kapcsolatos teendők töltik ki, napi teendői között szerepel a vadállomány etetése is. A Diana Vadászhölgy Klub Vas megyei elnökeként pedig azon munkálkodik a többi lelkes vadászhölggyel együtt, hogy a jövő vadásznemzedékét megtanítsák a természet védelmére, és megmutassák, a vadászat nem csak a lövés pillanatából áll.

- Míg más nők szívesen alszanak sokáig reggelente, én szeretek a természettel együtt ébredni. Mert az erdőn minden egyes napfelkelte más és más. Minden nap rejteget valami pici kis csodát. A dürgő fácánkakas, ami ünnepi tollruhát ölt minden tavasszal, az első kakukkszó, az egymást kergető mezei nyulak. Amikor tavasszal először látom meg a vaddisznókocát és a csíkos kismalacokat, és augusztus végén, amikor először hallom a magyar erdők királyának, a bőgő szarvasbikának a hangját, nos, ezek vadászszívet melengető, semmihez sem hasonlítható élmények. Persze bevallom, hogy szívesen hódolok a vadászat nemes szenvedélyének és ápolom kultúráját. Kikapcsol, feltölt és nemesít, megtanít az önmérsékletre. Ha tehetem, egyedül járom az erdőt, többnyire cserkelve persze, ez is kihívás a javából. A vadat megközelíteni, úgy, hogy ne vegyen észre... Vadászbakancs, vadászruha, kalap, puska és távcső: ez a vadászlányviselet a Kemeneshát legszebb vadászterületén. Aztán ha évente néhány alkalommal nőnek öltözöm, és tűsarkúra, kis szoknyára cserélem a viseletemet, úgy érzem magam, mintha álarcosbálban lennék...

Hogy lesz egy fiatalemberből tanító? Igazából erre sosem tudtam választ adni. - Vendéglátós szakközépiskolában tanultam, és érettségi előtt gondoltam először arra, hogy inkább tanító szeretnék lenni. A családban nem volt pedagógus, egyszerűen úgy éreztem, talán ez az a munka, ami közelebb áll hozzám, és szívesen csinálnám - osztja meg velünk pályaválasztásának történetét Bokányi Attila, a Brenner János Nevelési Központ tanítója. - Minél többet tanítottam, egyre inkább úgy láttam, hogy sok kisgyereknél hiányzik a férfi a családban. Óvodában, bölcsődében csak óvó nénik és dajkák vannak, ezért úgy gondoltam, nem baj, ha egy férfit is látnak. Látják, hogyan viselkedik, milyen szokásai vannak. Azt gondolom, a mai világban egy férfi példája - akár pozitív, akár negatív - tanulás szempontjából nagyon fontos. Szívesen vagyok a gyerekekkel, és úgy érzem, ők is szívesen vannak velem. Fontos a munkámban, hogy következetes legyek, hogy ne a hangulatom szabja meg, mit csinálok. Kiszámítható vagyok, ezért biztonságban vannak, és nyugodt légkörben tudok tanítani - teszi hozzá Attila, akit a tanítványai Tyúkapónak hívnak. Vajon miért?

Bokányi Attila családjában nem volt pedagógus, hozzá mégis a tanítás állt a legközelebb Fotó: Unger Tamás

- Én ezt még sosem hallottam, pedig már húsz éve dolgozom ebben az iskolában. Talán azért, mert ha bármilyen gondjukkal jönnek hozzám a gyerekek, mindenkit meghallgatok. Nem kivételezek, nekem mindegy, hogy ki kinek a kisfia, kislánya. Próbálok igazságos lenni, emellett sokat törődöm velük.

- Néha a betegek még most is megdöbbennek, ha meglátnak, de már egyre kevésbé. Ennek az az oka, hogy manapság egyre több férfi ápoló van a kórházakban - mondta el a 22 éves Nagy József, aki egy éve dolgozik ápolóként a Markusovszky kórház belgyógyászati osztályán.

A betegek néha  megdöbbennek, ha meglátják Nagy Józsefet Fotó: Unger Tamás

Már a gimnáziumban tudta, hogy az egészségügyben szeretne elhelyezkedni. A vér vagy a tű látványa sohasem zavarta, viszont olyan helyen szeretett volna dolgozni, ahol emberek között lehet.

- A legnehezebb része az ápolói munkának egyértelműen az, amikor elveszítünk valakit, ezt azonban mindenkinek magában kell feldolgoznia. Sokszor nem könnyű tartani magunkat, de muszáj - teszi hozzá József. A betegek a bizalmukba fogadnak minket, ami nagyon fontos, hiszen a lelki gyógyítás elengedhetetlen a gyors javuláshoz. A fiatal ápoló elmondta, annak idején ő is nézte a Vészhelyzet című sorozatot, de korántsem emiatt lett ápoló, nagyobb hatással volt rá nővére, aki szintén az egészségügyben dolgozik. Az, amikor valódi vészhelyzet van, csak egy laikus számára különleges dolog, nekik az állandó készültség természetes. Ez persze stresszel jár, ám éppen ez az egyik dolog, ami vonzóvá teszi ezt a szakmát. Persze egy ápolónak a legfontosabb az empátia és a hivatástudat, utóbbira nagy szükség van, hiszen az egészségügyben nem számítanak az ünnepek, igaz most május elsején úgy volt, hogy éjszakás lesz, de aztán változott a beosztás, így végül a belgyógyászat egyetlen férfi ápolója ezúttal nem dolgozik a munka ünnepén.