Itt a mese, hol a mese: Györéné Losoncz Andrea fejlesztő biblioterapeuta

Bár lehet, hogy másképpen kellene hívni. Biblio-? Terápia? Andrea szerint első hallásra talán van ebben valami ijesztő. Pedig „mindössze" arról a gyönyörű és réges - régi, csak éppen újra felfedezésre váró folyamatról van szó, amelynek során az irodalmi műben a befogadó fölismeri – és megérti – önmagát. A mese tényleg rólunk szól, amióta világ a világ.

Györéné Losoncz Andrea biblioterapeuta a 6-10 éveseket mesékkel szólítja meg. De kapott már felkérést „felnőtt közönségtől" is, például bölcsődei gondozók vetették föl az ötletet, hogy szívesen elmélyülnének a mesék világában – a munkájuk kedvéért.

Györéné Losonc Andrea 2014-ben végzett a Kaposvári Egyetem fejlesztő biblioterapeuta szakán (létezik klinikai biblioterápia is, az már az orvoslás ügye!), 1993-tól 2010-ig a közoktatásban dolgozott, jelenleg a celldömölki Kemenesaljai Művelődési Központ és Könyvtár művészeti előadója. Az új szezonban pedig biblioterapeutaként is működik: csoportokat indít gyerekeknek, és reményei szerint majd felnőtteknek is. A 6–10 éves gyerekeknek ajánlott foglalkozások középpontjában a (tündér)mesék állnak.

De miért pont a mese? Andrea azt mondja, elsősorban azért, mert „az eredetileg felnőtt műfajnak számító mesék, különösen a népmesék az emberiség ősi tudását tárolják magukban: még a 20. század elején is adódtak olyan közösségi alkalmak – gondoljunk például az őszi betakarítás utáni időszakra: a kukoricafosztásra, tollfosztásra -, amelyek ennek a tudásnak a továbbadására szolgáltak".

Az Igazgyöngy Alapítvány (Told, Berettyóújfalu) iskolájának fantasztikusan kreatív diákjai készítették a celli Soltis színház új mesejátékának plakátját. A szép megállapodás szerint minden celli meséhez Toldon készül plakát, cserébe a gyerekek kapnak egy előadást. Benedek Elek hőse, Többsincs királyfi is mindjárt elindul, hogy – legyőzve minden, minden akadályt – végre helyreállítsa a rendet a világban. Fotó: Gyuricza Imre, Igazgyöngy Alapítvány

A fejlesztő biblioterápiás foglalkozások éppen ezeket a közösségi modellhelyzeteket igyekeznek újjáteremteni. Mert a mese nem tűnt el, csak manapság jobbára más helyzetekben létezik, ha létezik: „Egy átlagos körülmények között felnövekvő gyermek már 1–2 éves kora körül találkozhat a korának megfelelő lapozgató, sok képet tartalmazó, kedvcsináló könyvekkel, amelyekben ráismer környezete tárgyaira, és ez örömmel tölti el. Ennél is nagyobb öröm azonban számára az a szituáció – a szülők, nagyszülők megnyugtató, ölelő közelsége –, amely keretet ad ezekhez a lapozgató ráismerésekhez". Andrea hangsúlyozza, hogy „a fizikailag kellemes élmény összekapcsolódik a mesehallgatás, könyvlapozás örömével, és tanult feltételes reflexként, sokáig megmarad."

A 4–6 éves gyerekeket elsősorban a mesék varázslatos tartalma nyűgözi le: „Mesehallgatás közben élénken dolgozik a fantáziájuk, a főhőssel érzelmileg azonosulva élik át az izgalmakat, az örömöket, képzeletben mindent kipróbálhatnak." Fontos, hogy a mesehallgatás során a gyerekek megismerkednek a történetmesélés legalapvetőbb formájával is: a meseszerkezet máig sok irodalmi alkotásban visszaköszön. „Ezek a korai könyves élmények – azok számára persze, akiknek van benne részük – döntő szerepet játszanak a későbbi olvasói magatartás szempontjából: a gyermekkori megalapozás, előkészítés lesz a motivációs bázisa az olvasni tanulásnak, az olvasás megkedvelésének és igényének."

És itt adódik az első bökkenő, mert egyrészt nem mindenki kapja meg korai gyermekkorban ezt a könyves élményt, másrészt mára a közös tudást karbantartó, önismereti tréningként is működő közösségi alkalmak is elhaltak. Ezen a ponton lép be a képbe a biblioterapeauta, akinek közreműködésével a gyerekek visszatalálhatnak az olvasáshoz – vagyis eltalálhatnak önmagukhoz és a világhoz.

„Miért baj, ha nem olvas a gyerek?", teszi föl az egyáltalán nem költői kérdést Andrea, hozzátéve: „Hiszen tagadhatatlan, hogy az ismeretek átadásában a (mozgó)kép gyakran sokkal hatékonyabb, mint a könyv, a betű. Ráadásul a szöveges leírás alapján mindenki a saját belső képeivel dolgozik. A tűzhányó kitörése viszont reália: olyan, amilyen, vele kapcsolatban fantáziálásnak helye nincs."

Hát éppen ez az: a fantáziának igenis megvan a maga helye. Ahogy Andrea fogalmaz: „A fikcióval más a helyzet: egy mese- vagy regényhős a valóságban nem létezik – egy másik valóságban létezik –, így nincs akadálya annak, hogy a szöveg alapján ki-ki a maga módján építse fel az alakját. Ez a folyamat nem más, mint intenzív fantáziatréning, amelynek jelentős képességfejlesztő hatása van. Az olvasás eltűnését a leginkább a gyermekek nyelvi képességei sínylik meg, mert az olvasás nyelvfejlesztő szerepét a kép semmilyen tekintetben nem képes kiváltani. Amint a testedzésre, úgy a fantázia- és elmeedzést szolgáló olvasásra is a gyermekkorban lehet rászoktatni az embert."

Rajta! A 6–10 éveseket főleg tündérmesékkel várja Losoncz Andrea a KMKK gyerekkönyvtárában. Itt semmi sem kötelező, viszont bárkiből lehet tündér. Vagy sárkányölő. Sőt: boszorkány is.

Elaltatlak megint

Györéné Losoncz Andrea a (kis)kamaszokat is megpróbálja megnyerni az olvasásnak. A feladat nem egyszerű, hiszen az általános iskola felső tagozatosainak feje fölött még mindig Damoklesz fenyegető kardja függ; fedőneve: kötelező olvasmány. Andrea azt mondja, szórakozásnak távolról se nevezhető az a kín, amit mondjuk az Egri csillagok elolvasása jelent(ene) a gyerekeknek. Persze hogy nem olvassák el: „Az Egri csillagokkal terjedelme miatt nem birkóznak meg, A kőszívű ember fiai megint csak túl hosszú, ráadásul Jókainak a nyelvezete is nehéz. A nyolcadikosok nem tudnak azonosulni a Légy jó mindhalálig főhősével, Nyilas Misivel, ami nem csoda, hiszen Móricz Zsigmond saját szorongásait, kiszolgáltatottságát írta meg ebben a regényben.” (Tegyük hozzá: az író nem is tartotta ifjúsági irodalomnak.)

A celli könyvtár olvasás-népszerűsítő sorozata olyan kortárs olvasmányokat kínál a 10-14 éveseknek, amelyek pont hozzájuk, a mai kamaszokhoz szólnak. Ha viszont valaki mesét kínálna nekik is, talán kikérnék maguknak – hogy ők már nem kisgyerekek. Pedig szeretik a meséket – Harry Potter egyetértően bólogat, legföljebb nem tudnak róla. A minden hájjal megkent szerzők viszont azt is tudják, hogy mitől működik a mesevarázs. Ottlik Géza például megírja Az utolsó mesét, amely úgy ér véget, hogy nem tud véget érni. Az elvarázsolt királyfi legyőzi a sárkányt, kiszabadítja, fölébreszti és elveszi a királykisasszonyt. Itt jönne, ugye, az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak”. De hogyan kell boldogan élni? A mesebeli ifjú pár üldögél, mosolyog. Mígnem a férjnek ötlete támad: „Befalazlak és elaltatlak megint.”