Kimeríthetetlen Arany-tartalék

A „tamburás öregúr” nem egyszerűen költői maszk, szerepjáték: Arany János tényleg tudott tamburán – vagy inkább gitáron – játszani. És bár Barabás Miklós 1848-as Arany-portréja olyan erősen belénk rögzült, hogy nehéz elképzelnünk a magyar nyelv utolérhetetlen mesterét, a leggazdagabb szókincsű költőt gitárral a kezében, azért a 200. születésnapja alkalmából tegyünk egy próbát. És akkor a nagy körforgásban a gitározó-éneklő – Nigó tanárnő azt mondja, szép tenorja volt – Arany János alakjára szépen sorban rákopírozódnak a következők: Cseh Tamás és akár a jelenkor slam poetry-trubadúrjai.

A walesi bárdok ritmusa akkor is ott dobog bennünk, ha nem akarjuk. Egyszerűen a miénk. Nem csoda, hogy a jubileumon Arany János posztumusz megkapta a Montgomery Szabad Polgára címet, vagyis díszpolgárává tette a település, amelynek híres történetét az Arany-ballada miatt Magyarországon állítólag többen ismerik, mint Walesben. Hát ennyit a költészet erejéről.

Nigóné Papp Annamária Kodály Zoltán és Szőnyi Erzsébet örökségét viszi tovább a dédelgetett népdalgyűjtemény bemutatásával is

„Serkenj fel, kegyes nép, mosolyog az hajnal.” Ezt a népdalt is Arany Jánosnak köszönhetjük. Ő maga nem gyűjtött népdalt, viszont „tamburás öregúr” korában nekiült, és lejegyzett – szövegestül, kottástul! – százötven népdalt és „rokont”: azt a saját korában eleven, saját korának ízlését meghatározó dalkincset, amelynek darabjait valamikor, valahol megtanulta és a lelkében-zsigereiben megőrizte. Bartalus István zeneesztéta volt az ötletgazda, nagy szolgálatot tett ezzel az utókornak.

Arany János daloskönyvét (népdalgyűjteményét) most Szombathelyen, Nigóné tanárnőnél lapozzuk föl óvatosan. Számozott példány, és nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is őrzi Kodály Zoltán és Szőnyi Erzsébet keze nyomát. A tanárnő szó szerint „ott nőtt föl a Zeneakadémián”. A legnagyobbaktól tanult, aztán olyan tanítványai voltak a Kodály által alapított híres, első budapesti ének-zene tagozatos iskolában, mint Gryllus Dániel vagy Vajda János zeneszerző. De tanárnak lenni életreszóló hivatás. A Kodály-örökséget vinni kell tovább. A Kodály Társaság tagjaként most a féltve őrzött Arany-könyvet mutatja be – elsőként nekünk, aztán diákoknak is; köztük leendő ének szakos tanároknak. Ennek a nagy könyvnek is megvan a maga sorsa.

Arany János gyöngybetűivel. A kottázás is a költő munkája
Fotók: Unger Tamás

Eredetileg 1917-ben, az Arany-centenáriumon kellett volna megjelennie. Végül 1953 elején, 1952-es kiadási évjelzéssel látott napvilágot az Akadémiai Kiadónál Arany János 1871 és 1874 között sajátkezűleg lejegyzett népdalgyűjteménye. A kézirat sajtó alá rendezésére (másodszor, mert már az 1917-es tervhez is őt kérték föl!) Gyulai Ágost irodalomtörténész, valamint Kodály Zoltán kapott megbízást. Arany népdalgyűjteményét néhány éve újra kiadták. De azt nem érintette személyesen Kodály Zoltán – aki rendkívül alapos tanulmányt és jegyzetapparátust mellékelt a gyűjteményhez –, mint Nigó tanárnő nagykönyvét.