Kossuth Lajos azt üzente...

A szentgotthárdi temető; a főbejárattól nem messze, az úttól balra fekvő parcelláknak körülbelül a közepén található egy nagyméretű, fekete síremlék. Ez őrzi baracskai Szűts Iván volt 1848-as honvédtiszt emlékét. Arra ugyan nincs bizonyíték, hogy a mélyben nyugodnának földi maradványai, merthogy ezt megállapítani teljes bizonyossággal nem lehet - igaz, hogy az ellenkezőjét sem -, mert azóta már rátemettek a sírra. Tény, hogy az oszlopot a város állította 1905-ben, nem sokkal a honvédtiszt halála után, meséli kísérőm, a helytörténeti kutatásokkal is foglalkozó Csuk Ferenc. Az oszlopon baracskai Szűts Iván neve mellett ez áll: az olaszhoni magyar légió vezérkari őrnagya . A szabadságharc leverése után ugyanis a taljánok földjére vezényelték - büntetésből - a monarchia nagy hatalmú katonai vezetői, ahol tisztességgel szolgált, leszerelése után pedig Szentgotthárdon ügyvédeskedett.

Hiába keresünk egyéb helyi, 1848-49-es adatokat, emlékeket; a Szentgotthárd történetét bemutató monográfiából is hiányzik az 1828 és 1857 közötti időszak , tárja szét karját Csuk Ferenc. Ám ő ebbe nem nyugodott bele, ezért a szombathelyi levéltárban kutakodott a forradalommal és a szabadságharccal - a Rába-parti várossal és vonzáskörzetével (is) - kapcsolatba hozható történések, események, személyek után.

Fáradozását siker koronázta. Minderről már a Táncsics utcai otthonában számol be. Előzetes információkkal kezdi mondanivalóját: A tizenkilencedik században a verbuvált vagy sorozott katona tíz évig szolgált a császárnak. Kossuth hívó szavára a monarchia területéről sok katonai egység útra kelt, hazatért, és harcolt a fegyverletételig. S hogy kik voltak az e környékről származók? 1848 nyarán - az első mozgósításkor - szegényebb polgárokat, földtelen zselléreket, szolgákat, önkénteseket, nemzetőröket soroztak be. Igaz, hat hét eltelte után többen is igyekeztek otthagyni alakulataikat, és sokan hazajöttek. A vármegye augusztus 23-án rendkívüli közgyűlésen háromezer önkéntes kiállítására kötelezte magát azzal a kikötéssel, kogy a kiállítási költségeket az egész lakosság viselje. 127 lélek után 2 újoncot kellett kiállítani. Szentgotthárdon ekkor körülbelül nyolcszázötvenen éltek, így sorozni valószínűleg tizenhárom főt kellett. Az apátság területén 11 ezer ember élt megközelítőleg, ezért 173 főt kellett besorozni.

Közbevetőleg: mint ismert, Szentgotthárd létét a ciszterci szerzetesek határozták meg, a rend megalakulásától kezdve 1391-ig, de jelentősen befolyásolták még az 1800-as évek végén is a közéletet.

Tizenkilenc és huszonkét év közötti fiatalokat soroztak , folytatja Csuk Ferenc. S ha e korosztályból nem telt ki a létszám, a huszonhárom-huszonhat évesek kerültek sorra. A követelmény az volt, hogy az újoncok legalább 161 centi magasak legyenek. A sorozás a Rába-parti városban november 7. és december 23. között zajlott. Vezetője Petrók János őrmester és Koller György főorvos volt.

Vendéglátóm beszámol a sorozás három módjáról is. Sorsot húztak, azaz az összeírt, alkalmas fiatalok közül kisorsolták, ki legyen újonc. Ennek akkor volt jelentős szerepe, amikor több volt a fiatal, mint a szükséges létszám. Kor szerinti sorozást ott és akkor tartottak, ahol kevesebb volt a 19-22 év közötti, mint a kirótt létszám. A hiányzókat itt 23- 26 évesek közül sorosolták ki. Volt toborzás is, ahol - zene, tánc és itatás mellett - az önként jelentkező aláírta a bevonulást. Az újoncok húsz pengő fogadópénzt kaptak. A besorozott, vagy kisorsolt személynek nem kellett bevo- nulnia, ha önmaga helyett valakit állított. Követelmény mindössze az volt, hogy a sorkötelessel azonos vallású legyen. Szentgotthárd és környékének lakói között sok volt a német anyanyelvű lakos, akik nem vonultak be, hanem önmaguk helyett mást küldtek. Ennek ára 80-100-120 pengő is lehetett. (Hogy érzékeltessem: ez akkor szinte fölért egy vagyonnal. Ennyi pénzből egy mesterember már műhelyt nyithatott.) A vagyonosok is megválthatták magukat.

A szegényebb családok beadványokkal fordultak a tekintetes elöljárókhoz, hogy mentsék fel egyetlen, őket eltartó fiukat, vagy a kisorsolt fiú helyett másik gyermeküket vigyék el katonának. A levéltári papírok között olyan megyei dokumentumok is vannak, amelyekben a sorozó kéri a tisztviselő urat, intézkedjen az elbujdosott személyek előállítására, mert előkerülésükig a következőket nem tudja sorozni.

Seregnyi - Szentgotthárdról és környékéről - bevonuló fiatalember nevét kutatta föl Csuk Ferenc, többük sorsának (továbbá a körülmények) alakulásáról is talált bejegyzéseket. Például Szentgotthárdról vonult be Held Ferenc asztalos, aki a gyanafalvai (ma Jennersdorf) Nagy József helyett vállalta a katonáskodást. István-falváról (ma Apátistvánfalva) Vanda János vonult be újoncnak, őt a Szentgotthárdon összegyűjtött pénzből fizették meg... Az önkéntes Hambeck Alajos technikus hazaszeretetből vállalta a mundért. Augusztin János asztalos és Backer János papírgyártó Pozsonyból került szentgotthárdiként a szabadságért harco- lók közé. Ugyancsak itt sorozták például Ruberti Jakab könyvkötőt Olaszországból, Hager Antal fazekast Felső-Ausztriából. Schrey József szentgotthárdi csizmadia a gotthárdiakat képviselte... És még sorolhatnánk.

A szabadságharcot követő önkényuralom elől valószínű, hogy sokan elindultak szülőhelyükről. A mintegy tíz évvel későbbi összeírásban azok szerepelnek, akik itthon maradtak. Történetesen Hambeck Alajos önkéntes kapitányi rangot szerzett a 45. zászlóaljnál, Borosjenőnél kapitulált. Ezt követően a bécsi műegyetemen tanult, és járási esküdt lett. Schrey József csizmadia szintén a 45. zászlóaljnál szolgálva, tizedesi rangot kapott. A csornai ütközetben három golyó által a bal lábán megsebesült. Zsidára (ma Szentgotthárd egyik városrésze) Lukács József mint honvéd érkezett vissza; bal felső karját Ihásznál ágyúgolyó törte. Megrokkant, munkaképtelenné vált. Németh György honvéd talán látta a 13 vértanú kivégzését, mielőtt hazaküldték az utolsó állomáshelyéről, Aradról. Rábafüzesre visszatért Huber Lajos hadnagy, evangélikus tanító, aki a 6. honvéd zászlóaljnál, majd később a Tirol vadász csapatnál szolgált. Jakabházáról bevonult és hősi halált halt Gergöl Mátyás...

Az alsórönöki Szulczer Mihály honvéd, aki a 35. zászlóaljban szolgált, a móri csata után hazajött, de az osztrákok elfogták, és besorozták a monarchia seregébe... Keppel Ferenc honvéd a szabadságharc után itthon meghalt, egy árvát hagyott hátra vagyon nélkül... Steiner Mihály honvéd szintén fogságba került Mórnál, besorozták, de Budáról az osztrákok hazaküldték. Felsőrönökről, Rábagyarmatról, Csörötnekről, Magyarlakról, Szakonyfalváról, Alsószölnökről is sokan bevonultak. Felsőszölnökről többen is vállalták a mások helyetti katonáskodást. (A kisorsoltak húsz, a vállalók nyolcvan-kilencven pengőt kaptak.) Némelyek épségben hazatértek, mások megsebesültek, nem kevesen pedig hősi halált haltak.

A szabadságharc áldozatainak önfeláldozását nem befolyásolja az, hogy önkéntesként hazaszeretetből, vagy sorozottként, illetve kisorsoltként vállalták a küzdelmet, a sebesülést, a hősi halált , fejti ki Csuk Ferenc. Az iparoslegényekről is illendően meg kell emlékezni, azokról, akik Európa tájairól Szentgotthárdra érkeztek, vagy éppen más honi településre jöttek, és az életben maradásban bizakodva jövőjük megalapozását remélték a foglalópénzből; mindhiába. Ha nekik nincs is márvány síremlékük, mint baracskai Szűts Iván honvédtisztnek - akit utóbb az olasz királyi Szent Mór és Lázár rend lovagkeresztesének fogadott, itáliai katonai érdemrendet is kapott, később pedig Gotthárdon az ügyvédi kar nesztora (legidősebb tagja), köz- és váltóügyvéd; nyolcvan évet élt meg -, 1848 nagyszerűségét semmiképpen nem szabad elfelejtenünk. Bármely rendű és rangú hős emléke előtt illik fejet hajtania az utókornak.

A vármegye 1848. augusztus 23-án háromezer önkéntes kiállítására kötelezte magát